"Egyszerre kövesd a monizmus és a dalizmus nézőpontját, és ne térj el se az egyik, se a másik irányába. Az igazság középen van: minden egyszerre egy és különböző is. Ha bármelyik út irányába letérsz, akkor nem fogod megtapasztalni a teljes igazságot, hanem annak csak egy vetületét."
Ehhez tudni kell, hogy az indiai filozófiában kétféle iskola viaskodik szüntelenül egymással: a monista iskola, melyet Sankarácsárja (Siva inkarnációja) alapított advaita védánta néven (a Védák végső tanítása a nem-kettősségben), és azt vallják, hogy brahma szatjam, dzsagan mithjá, dzsívó brahmaiva nápará - azaz az egyetlen létező és a Végső Abszolút igazság a tulajdonságok nélküli, és ezért személytelen Brahman-ragyogás, a teremtett világ igazából semmi, csak illúzió, és a dzsíva (egyéni lélek) nem különbözik a Brahmantól, egyénisége és különálló léte csupán az illúzió terméke. A monista filozófusok tehát ebből a filozófiai szemszögből interpretálják az összes védikus, upanisadikus kijelentést, és a szaguna brahmant (a tulajdonságokkal rendelkező Brahmant, vagyis Isten különböző személyes megnyilvánulásait) is átmenetinek vagy illuzórikusnak tartják a nirguna (tulajdonságoktól mentes) brahmanhoz képest. A Legfelsőbb-Egyéni tudat-Világ hármasságából tehát a monisták csak a legelső valóságos és független létét fogadják el.
Ezzel szemben a dualista iskolák, bár elfogadják az Abszolút és kiáradásai közötti nem-különbözőséget, ugyanakkor ezeket a kiáradásokat is valóságosként kezelik, és a különbözőségek hangsúlyozásával vannak elfoglalva. Ennek legextrémebb példája Madhvácsárja, a Srí (Laksmídévítől) eredő szampradája (tanítványi láncolat) alapítója, aki ötféle különbözőséget hangsúlyoz: Isten különbözik az egyéni lélektől, különbözik a teremtésétől, az egyéni lelkek különböznek egymástól, az egyéni lelkek különböznek az anyagi világtól, és az anyagi világ egyes objektumai is különböznek egymástól. Ehhez még hozzátehette volna azt is, hogy a különböző isteni megnyilvánulások is különböznek egymástól, de végül inkább Visnura redukálta az isteni megnyilvánulásokat, ahogy több "egyistenhívő" vallás is teszi intézményesülése során. A szánhkja filozófia, és az azon alapuló Patandzsalí-jóga-darsana is a dualizmuson alapul, nevezetesen a prakriti (természet) és a purusa (élvező) örök kettősségére alapozza tanítását.
Valójában Indiában nincs olyan iskola, mely mindkét nézetet teljességgel elfogadja, még ha azok logikai szempontból összeegyeztethetetlenek is, és az egyidejű azonosság és különbözőség acsintja, azaz anyagi intelligenciával felfoghatatlan is. Csaitanja Maháprabhu hirdette az acsintja bhédábháda-tattva (egyidejű és felfoghatatlan azonosság és különbözőség) filozófiáját, ám ezt a felfogást is eltolták a követőinek különböző csoportjai ebbe vagy abba az irányba. Tehát nem igazán tudok olyan indiai filozófiai és jóga-iskoláról, mely mindkét rendszert teljes mértékben elfogadja és alkalmazza is a gyakorlatban.
A másik tanítás során elindultunk a sasommal felfelé az Életfán, de egy kis magasságban megálltunk, és a fa törzsét kezdtem szemlélni. Úgy éreztem, mintha egyre jobban zsugorodnánk, vagy egy hihetelenül erős mikroszkópba néznénk, míg végül hatalmas gömbökként álltak előttünk az atomok, és az élő sejtekhez hasonló módon egy középső magból álltak, melyet számtalan apró részecske alkotott, és egy terjengős térből, melyben keringtek az egyes könnyű részecskék. Az atom falát valamiféle rugalmas erőtér alkotta, így egyszerre meg tudta tartani a saját formáját, ugyanakkor alakult és "kommunikált" a többi, közel és távol lévő atommal. A három dimenzión túl még egy további kiterjedése is volt az atomoknak, így lehetett egyszerre jelen ugyanaz a Siva és Sakti minden atomban. A tömeg, a tér, az energia és a hullámok dinamikus egyensúlya nem másból állt, mint Sivából, a Jang, a férfias, aktív erő és tömeg forrásából, és Saktiból, a finom Jin energiamezőből, a befogadó térből, a lágy, lüktetésszerű hullámzásból. A kettő közti feszültség és egyidejű vonzerő tartotta össze a világot abban a formájában, ahogy ismerjük, és abban a formájában is, ahogy a harmadik szem látásával rendelkező jógik látják. Siva és Sakti, a Purusa és a Prakriti alkot minden egyes atomot, és Siva ugyanúgy tekinthető Paramátmának (Felsőléleknek), mint Visnu.
A jógik és a transzcendentalisták Siva és Sakti nászára törekszenek a saját és más lelkek mikrokozmoszán belül csakúgy, mint a makrokozmoszban univerzális szinten és a legparányibb atomok szintjén. Ha ez bekövetkezne, akkor az anyag átfordulna az involúció állapotába, a durvább elemek "visszavonódnának" a finomabbakba, és végül az egész belemerülne Saktiba és Sambhuba, és az anyagi univerzum megszűnne létezni. Ez azonban mindig csak az egyén vagy esetleg kisebb csoportok szintjén következik be, így az anyagi világ börtöne, melyet Durgá felügyel, sohasem ürül ki. Mindig vannak benne olyan lelkek, akik előtt még hosszú és megpróbáltatásokkal teli út áll a felszabadulásig. Siva háromágú szigonyával őrzi a spirituális birodalom bejáratát minden oldalról, így a "nem tiszta" jógik fennakadnak a három guna (kötőerő) hegyein és a hamis egó hálójában.
Tehát nem jár rossz úton az, aki minden fűben, fában, sziklában a tudatot és Istent igyekszik látni, és még a leg-"istentelenebb" élethelyzetben is képes észrevenni Isten keze munkáját. A spirituális fejlődés útja nem könnyű, és nem is mentes a szenvedéstől, de mindig kapunk annyi erőt és intelligenciát, amivel túl tudunk lendülni a próbatételeken. Isten közel van, és segít, ha képesek vagyunk látni Őt mindenben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése