Az első néhány dal után elvégeztük az "éneklő sámán" gyakorlatot, melynél a dobosok a belső körben állnak az oltár körül, a többi résztvevő pedig egy külső kört alkot. Mindenki laza terpeszben áll, az ökleit a mellkasához szorítva, és intenzíven lélegzik. A belégzés a befogadást jelképezi, a kilégzés pedig az elengedést. Ahogy elkezdtünk dobolni, hamarosan jöttek a mindenféle hangok mindenkiből. Belőlem egyfolytában az erőállataim hangjához hasonló hangok törtek elő, persze nem olyan erővel, mint Oguz torokéneke. Talán egy kicsit a torokének rezgésére is sikerült ráéreznem, amikor éppen úgy éreztem, hogy nagyon mély hangot kell kiadnom. Nagyon sok energia érkezett a körbe, mindenkinek melege lett, és számtalan erőállat vett körbe bennünket.
A gyakorlat után tartottunk egy kis szünetet, ami alatt le tudtam fényképezni a sámánoltárat (itt fent látható), majd jött a "szellemhajó" gyakorlat. Ezt a szertartást több sámán vagy a "másik világhoz" kapcsolódó ember szokta együtt végezni. A kenu belsejébe ülnek azok, akik súlyosan betegek, vagy nagy lelki válságban vannak. A hajó orrán egy kormányos áll, akinek csörgőznie kell, és vigyáznia, hogy ne akadjunk el valahol. A hajó végében állt három dobos, akik az ütemet adták, azok egyike voltam én. A hajó két oldalán a segítők (evezősök) foglalnak helyet, ülve és egymás vállát fogva. Ők a belégzés-kilégzés ritmusára ringatóznak előre-hátra, és elősegítik azt, hogy a hajó a megfelelő irányba haladjon. Oguz először ott dobolt velünk hátul, majd a csörgőjét megfogva bement a hajóba, és külön-külön csörgetett az "utasok" felett. Én a következőket érzékeltem, amikor elindult a hajó:
Mintha egy nagy örvénybe vagy lefolyóba kerültünk volna, a "rakomány" súlya menthetetlenül az alsó világok felé húzott bennünket. Egyre gyorsabban forogtunk, majd mint egy lefolyón lefolytunk a Holtak Birodalmába. Én itt mindig egy folyót szoktam látni, amin át kell kelni, és az egyik oldalán vannak az elhagyott erőállatok, a másik oldalán pedig a halottak lelkei. Azt hiszem, a görögöknél Styx-nek nevezték ezt a folyót. Amikor leértünk a Holtak Birodalmának kapujához, félelmetes kutyák készültek, hogy ránk vessék magunkat, mert oda nem engednek be akárkit. De Oguz csendre intette őket, így az egész hajó továbbhaladhatott a sötét folyón. Azt éreztem, hogy az utasokat sok-sok ragaszkodás fűzi a halottaik felé, akiket még nem engedtek el, vagy olyan élethelyzetek, belső tartalmak, emlékek felé, amik már halottak a számukra és jelentőségüket veszítették, mégsem tudják elengedni őket. Nagy nehezen ment csak az elengedés egy-két embernek, majd Oguz bemászott a hajóba és elkezdett csörgőzni az utasok feje fölött. Mintha egy nagy világító medvefejet és egy fénylő palástot viselt volna, úgy nézett ki, és ahogy csörgőzött, lassacskán megkönnyebbült a hajó rakománya, és jobban ment az elengedés mindenkinek.
Ahogy a halott terheket kidobáltuk a hajóból, a sötétség is lassan kezdett eloszlani. Először a Hold bukkant fel a kenu felett, és sugarai végigfolytak az arcokon és a folyó tükrén, lassan megnyugtatva a hajó utasait. Majd egy jó idő múlva még világosabb kezdett lenni, és a Hold mellé a Nap is felkelt az égen, még több fénnyel beragyogva a hajót, és meleg fényével elárasztva az utasokat és a "legénységet". A Nap és a Hold energiája tökéletesen kiegyensúlyozódott, a Jin és a Jang egyensúlya mindenkiben helyreállt. Lassan befejeztük az utazást, és egy fekvő relaxácóba mentünk át, ami alatt Oguz dobolt.
A szellemhajó tehát a megértésem szerint olyan "alakzat", amelyben több "tudó", "látó", "beavatott" vagy mindegy hogyan nevezzük, egyesíti az erőit egy bizonyos cél elérése érdekében, ami itt a gyógyulás, a töltődés volt. Persze előtte egy csomó terhet le kellett pakolni, mert addig nem is tud igazán feltöltődni az ember, amíg az elméje tele van negatív tudatalatti tartalmakkal. Köszönöm ezt a mi tanítást is, nagyon hasznos volt!
Amikor a záró körnél egy szóban össze kellett foglalni a mai megéléseinket, én azt mondtam: "Örök körforgás". Ez abban nyilvánult meg a számomra, hogy a halált, azt, ami már meghalt bennünk, el kell engedni ahhoz, hogy az életet teljes mértékben be tudjuk fogadni. Másrészt, amikor a legsötétebb éjbe vagy életünk legsötétebb szakaszába megyünk befelé, akkor is tudni kell, hogy annak egyszer vége lesz, és utána jön a fény, mert semmi sem tart örökké. Harmadrészt a Jin is a Jang sohasem lesz teljesen egyenlő, és nem is válnak eggyé, mert akkor létünk tartalmát veszítené. Egyszerre egyek és különbözőek, kiegészítők is, és örökké változnak. Amikor az egyik kileng, akkor utána a másik lendül túlsúlyba, hogy kiegészítse az előzőt. Így az egyensúlyi állapot nem más, mint az örök körforgás változásainak állandósága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése