De amiről részletesebben szeretnék írni, az a pénteki látogatásom a Jade Spirit Fesztiválon. Ez egy új fesztivál, az Evernesshez hasonló témakörben, de még csak most bontogatja szárnyait. A jógaoktatói tanfolyam miatt csak a pénteki napon tudtam fellépést vállalni. 16:30-kor egy Ashtanga-gyakorlással kezdtünk, melyen még csak tizennégyen vettek részt, mivel gondolom a legtöbb vendég péntek este-szombat reggel érkezik a fesztiválra. A sátor teteje remek volt, viszont aljzat nem volt, és ugyanazzal a problémával találkoztunk, mint az Evernessen: a csupasz fűre, egyenetlen taljara leterített jógamatracokon nem olyan könnyű vinyászázni. Pláne hogy erősebb növényi szárak is kiálltak a talajból, amik át tudták szúrni az ember matracát, ha nem vigyázott. Ráadásul én el is felejtettem levinni a matracomat, így egy kölcsön jógaterítőn mutattam a gyakorlatokat. A csapat azért hősiesen végigküzdötte az első sorozatot, miközben Grubits Gergő Rav Drum-on játszott nekünk. A gyakorlás végén lefeküdtünk relaxálni, és én egy gonggal körbementem, hogy áttisztítsam minden résztvevő auráját.
Este 8-kor kezdődött a második programom, ez pedig egy Életfa-meditáció volt sámándobbal. Erre már nagyobb létszámban kezdtek gyülekezni a résztvevők, és én egy koncentrikus körben lefektettem őket a középső kis oltár körül. Az Életfa szimbolikája minden kultúrában megjelenik, és minden Életet, élőt összeköt az Univerzumban. Emellett lehetőséget ad a révülőnek a nem szokványos valóságba való átlépésre, és a magasabb vagy alacsonyabb világokba végzett utazásra. Még azok is, akik eddig nem próbálták ki a sámánutazást, gyakran szoktak látni állatokat, embereket, tanítókat a meditációjukban, és olyan tudást, erőt vagy gyógyítást kapnak, amire szükségük van. A fa koronája a jövőt, a gyökerei a múltat képviselik, és sok mindent megtudhatunk magunkról és az életünkről, ha ellazulunk és elmegyünk az Életfához.
Miután mindenki lefeküdt, elkezdtem vezetni a meditációt, pár mondattal elmondtam, hogyan jelenítsék meg az Életfát maguk előtt a kedvenc erőhelyükön. Közben meggyújtottam egy zsályaköteget, és miközben a csörgőt rázogattam, körbefüstöltem a nagy emberkört. Ennek tisztító és védő hatása is van, meg kell hívni a szellemi segítőket, akik tartják a biztonságos teret egy ilyen csoportos révüléshez. Végül elkezdtem dobolni, és a dobbal is lassan körbementem a résztvevők körül, akik egyre többen lettek, már három koncentrikus körben feküdtek, és még két kutyát is odavonzott a dobszó. A körbedobolás után visszatértem középre, és nem gondolkodtam azon, hogy mit ütök, és mennyi ideig, úgy éreztem, hogy úgyis fogok egyértelmű jelzést kapni, amikor be kell fejezni.
A dobszó egyre intenzívebb lett, és én is egyre több energiát éreztem koncentrálódni ebben az örvényben, aminek a közepén álltam. Lassan én is átléptem a transzállapotba, és úgy éreztem, nem is én játszom a dobon, csupán eszköz vagyok. Ekkor azt láttam, hogy egy nagy tölcsérben fénylő narancssárga energia ömlik alá az egész emberkörre, és mindenki teste fürdik, gyógyul, feltöltődik ebben az energiában. Az én testem is eléggé felmelegedett. Majd azt láttam, aminek először nem is akartam hinni, hogy szárnyas lények, fénylő angyalok állták körbe a fekvő embereket, és erőállatok is érkeztek sok mindenkihez. Az angyalokon azért lepődtem meg, mert a kereszténység, főleg a modern formájában kissé távol esik tőlem, és olyan szentimentális dolognak tartottam az "angyalokkal történő kommunikációt". Közben azt is láttam, hogy mintha hosszú indák tekergőztek volna körülöttünk, de nem fonódtak rá szorosan az emberekre, hanem inkább egy zölden ragyogó kupolát alkottak, egyfajta védett teret. Valamiért az Ayahuasca növény jutott az eszembe, melyet az amazonasi indiánok istenként és tanító növényként tisztelnek, pedig nem fogyasztottunk semmilyen hallucinogén szert. Azt is láttam, hogy a fekvő emberek homlokcsakrája megnyílt, és fénylő energia töltötte el, tudást, bölcsességet és belső látást kaptak. Akinek szüksége volt, bizonyára gyógyítást és erőt is kapott, minden esetre az élmény, ahogy én megéltem, eléggé intenzív energetikájú volt.
Ekkor megint láttam az angyalokat, hiába hessegettem el a látványt az előbbiekben. Hosszú, fehér fénylő ruhában álltak körbe minket, és középre fordulva, az égnek emelve fújták a harsonáikat. Úgy látszik, hogy Dunavarsány egy szakrális hely, és arra is rájöttem utólag, hogy péntek 13-a volt, de egyben tízmilliószoros nap is a buddhista kalendárium szerint. Szóval lubickoltunk az energiában, és egy ponton úgy éreztem, hogy most kell abbahagynom a dobolást. Pár erősebb, lassúbb ütés után a visszahívó ütemet kezdtem játszani, vagyis sűrűn és kicsit halkabban ütöttem a dobot, és hívtam vissza minden utazót az ITT-be és a MOST-ba, a fizikai valóságba, hogy ne felejtsék ott valahol a lélekrészeiket a nem szokványos dimenzióban. Amikor mindenki megmocorogta magát, és lassan feleszmélt, felültek, és kérdezgettek még a sámándobolásról, amire amennyire tudtam, válaszoltam. Az egyik résztvevő azt mondta, hogy úgy érezte, öt perc volt az egész utazás, de amikor megnézte a telefonját, rájött, hogy már ötven perc telt el, amióta feküdt. Nekem nagyon nagy élmény volt, hogy ebben a szentségben részesíthettem ennyi embert (majdnem százan lettek a végére), és úgy láttam, sok mindenkit mélyen megérintett a dolog. Még sokat kell tanulnom a sámánizmusról és gyakorolnom is azt, amit tanulok, de amikor egyéni relaxációkban is használom a dobot, nagyon mély élményekről számolnak be a résztvevők. A dobolásról sajnos nem készült kép, mert el voltam foglalva, de Ashtanga közben kattintottam egyet, azt láthatjátok felül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése