Vasárnap Kowalskyéknál vendégeskedtünk, akik most fognak Délegyházán egy természetközeli, nagy telekre költözni. Meg is terveztük, hogy ott lesz majd jurta, íjászat meg közös workshopok, de már az is lehet, hogy Kowa októberben jön az Atmába és tartunk egy közös Halhatatlanság Tavát. Aki régen is járt az Atmába, az tudja, hogy Kowalsky éveken keresztül oktatott nálunk jógát, és a jógaoktatói tanfolyamot is nálunk végezte.
Este hazaértünk, és mint mindig, a két gyereket egyszerre elaltatni nem könnyű feladat. Orsi kitalálta, hogy sámándoboljak nekik, hátha akkor hamarabb elalszanak. Ez valóban meg is történt, negyed óra alatt mindketten elszenderültek, én meg közben szintén berévültem, ahogy doboltam. Esti mese helyett álljon itt tehát a mai utazásom története.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény parasztlegény, aki egy nap a nyakába vette az országutat, és ahogy volt, mezítláb, tarisznyával és bottal a vállán elindult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, már hetedhét határon is túl járt. Először a tavasz szellőjét és virágait csodálta az út mentén, majd lassan nyárba fordult az idő. Meg-megállt, hogy megpihenjen a fák hűs árnyékában, és inkább este bandukolt, mind délben, a tűző napon. Sok-sok állatot látott az úton keresztülmenni, szelídeket és vadakat is. Néha leszedte a gyümölcsöt a fákról, vagy betért egy-egy házba és koldult egy kis ételnekvalót. Ahogy jött az ősz, a szél egyre hűvösebb lett és sodorta a levelet a fákról, az eső pedig áztatta az út porát. A parasztlegény bátran taposta a sarat a meztelen talpával, mígnem késő ősszel egy jóravaló embertől kapott egy pár csizmát, majd egy bekecs is került a hátára. Így folytatta vándorútját a téli hószállingózás közepette is, mígnem a következő tavasszal elért a nagy víz, az Óperenciás-tenger partjára.
A parasztlegény talált itt egy elhagyatott kenut, majd serényen evezni kezdett, egyenesen a vízen át. Volt sok kalandban része itt is, először nagy krokodilok és hüllők vették körül, alig tudta elkergetni őket az evezőlapátjával. Majd egy szigetre érkezett, ahol gyönyörű trópusi gyümölcsfák sorakoztak, és végre jóllakhatott. Elbűvölő szirének is laktak azon a szigeten, és az énekük ott marasztalta az ifjút. De tudta, hogy tovább kell mennie, így egy éjszaka, amikor már kimulatták és táncolták magukat és sikerült jól kifárasztania az összes szirént, mind egyszerre elaludtak, a legény pedig a nagy csendet kihasználva beugrott a kenujába és evezett tovább.
Egyszer nagy viharba került, körbe-körbe forgatták a tenger hullámai a kenujával, azt sem tudta, hogy hol van a fent és hol van a lent, hol van a levegő és hol van a feneketlen mélység. Végül a nagy vihar közepén megjelent egy hatalmas cet, és a kenujával együtt elnyelte a parasztlegényt. A legény a cet szájában meghúzódva próbálta átvészelni a vihart, és a fogszálkái közé feszítette magát, nehogy elnyelje a cet gyomra. Végül elfáradt, és engedte, hogy elnyelje a sötét, feneketlen mélység, de hirtelen azt érezte, hogy egy erős áramlat áthajtja egy szűk nyíláson, és a cet fúvókáján keresztül a vízsugárral együtt kirepült az égbe, majd egy ismeretlen földön ért partot.
Az ismeretlen földön egy óriási hegylánc magasodott, amely átlátszó és csillogó volt. legényünk tudta, hogy át kell kelnie az Üveghegyen, mert ott várja a nagy kincs, amit meg kell találnia. Nekiindult a meredek hegysáncnak, mely csúszott, szúrt, napközben felhevült, égetett és vakítóan fénylett, míg éjszaka dermesztően hideg volt. Egyre magasabbra és magasabbra hágott, míg végül a hágóból egy szép zöld erdő szélére ereszkedett le. Ott egy hatalmas vár állott, tele tornyokkal és magas falakkal körülvéve. Csak egy helyen lehetett bejutni a várkastélyba, azt pedig egy félelmetes, szükészöld hétfejű sárkány őrizte, akinek az összes pofájából lángcsóvák törtek elő.
A parasztlegény látta, hogy egy nagy kard áll ki egy sziklából a vár mellett. Habozás nélkül odalépett, és a sziklára taposva két kézzel kirántotta belőle a ragyogó kardot, mely igazán nemes fegyver volt. Most már szembe tudott szállni a sárkánnyal, és a tűzcsóvákat elkerülve igyekezett levágni a fejeit. De amint egy fejét levágta, az nyomban visszanőtt. A sárkányt egyféleképpen tudta legyőzni, ha minden erejét összeszedi, és egy suhintással egyszerre metszi le az összes fejét. Ekkor a sárkány a földre zuhant, és a teste gyorsan szertefoszlott, majd egy hajnalpír színű, aranyszárnyú sárkány született meg a poraiból, amely már nem volt ellenséges, hanem bíztatta a parasztlegényt, hogy menjen be a palotába, és majd a segítségére lesz, amikor kell.
A vár bejárata egy vég nélküli föld alatti labirintusba vezetett, ahol a legény az orra hegyéig sem látott. De tudta, hogy be kell mennie, és le kell győznie ott még egy ellenséget. Mindenre felkészülve botorkált a sötétbe, valahonnan paták dübörgését és kénköves bűzt érzett. Ezt próbálta követni, míg végül szembetalálta magát egy hatalmas vörös bikával, akinek a szemei szikráztak, és az orrlikaiból is tűz tört elő. A bika azonnal rávetette magát a jövevényre, és minden erejével igyekezett felöklelni. A legény a lábai között ide-oda vetődve tudta megmenteni az életét, majd addig hergelte és fárasztotta a bikát, míg egyszer egy fal elé nem állt. A bika minden erejét összeszedve vágtatott felé, hogy szétlapítsa a falon, és a parasztlegény az utolsó pillanatban tudott átcsusszanni a lábai között. A bika feje a falnak csapódott, és az ütés erejétől eszméletét vesztette. A parasztlegény elővette bicskáját, kivágta a bika heréit, majd meg is ette azokat. Valahonnan tudta, hogy azokban van a bika ereje, és szüksége lesz rá, hogy legyőzze a következő akadályt.
A labirintusból úgy talált ki, hogy minden érzékszervét a kijáratra összpontosította. Ahonnan érezte a friss, hűvös fuvallatot a füllesztő, kénköves pinceszag után, arra ment a sötétben, és végül kiért a kastély legmagasabb tornyának a tövébe. Itt egy hosszú kötléhágcsón kellett felkapaszkodnia a több száz emelet magas torony felső ablakába. Ehhez a bikától szerzett összes erőre szüksége volt. Végül az utolsó erejével belekapaszkodott az ablakpárkányba, és a vasrácsot valahogy szétfeszítve sikerült bejutnia a toronyszobába.
A toronyszobában egy csodaszép hercegnő szendergett, vélhetőleg már évszázadok vagy évezredek óta, mert senkinek nem sikerült eljönnie ide és megmentenie őt. A jobb homlokán a Nap, a bal homlokán a Hold volt, a homloka közepén pedig öt csillag fénylett függőleges sorban. Amikor a parasztlegény megcsókolta a hercegnőt, az nyomban magához tért, és a jó sárkány odarepült az ablakhoz, majd mindketten a hátára ültek.
A jó sárkány az égbe repítette őket, még a Napnál is magasabbra, a Sarkcsillagra, egyenesen a Sarkcsillag öreg királyának palotájába. A király hogy megörült, amikor viszontlátta rég elveszettnek hitt lányát, aki egy átok miatt került az Üveghegyen túli kastélyba! Azon nyomban megtartották a lakodalmat, és a parasztlegény a Sarkcsillag királya lett, és hét gyermeket nemzett a királynénak. A csillagok lakói sok-sok millió évig élnek, és csak azután halnak meg. Így lett a mi parasztlegényünkkel is. Amikor már öreg lett, ráhagyta a koronát a legnagyobbik fiára, majd békében meghalt. Tudta, hogy a lelke ismét a Földön fog újjászületni, mert itt még van dolga. Meg kell tanítani az embereknek, hogy örök lelkek, és csupán vándorok ebben az anyagi teremtésben, melyben számtalan csodálatos dolog van, de a léleknél egyik sem csodálatosabb. És meg kell tanítania azt, hogy ha az ember hisz önmagában, bízik Istenben, és a saját útját járja, akkor minden akadályt képes legyőzni és minden vágyát meg tudja valósítani. Itt a mese vége, most már ti is menjetek aludni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése