"JÓGA ÉS SPIRITUALITÁS • A spiritualitás lassan kezd szitokszóvá válni. Túl sokan használják, akik számára túlságosan fontos lett a póz, az érdemek nélküli elismertség, a munka nélküli eredmény (látszata), a valódi erények nélkül kierőszakolt tisztelet. A jóga csodája nem abban van, hogy bizonyos gyakorlatok végzésétől, vagy egy nárcisztikus oktató csodálatától hirtelen mi magunk is csodálatosak leszünk.
A jóga egy tudatos út, amin minden nap meg kell tennünk egy apró lépést. A célja nem egy spirituális, körülrajongott, felsőbbrendű én kialakulása, hanem a koncepciók mögötti valóság felismerése. Ehhez nem kell hinni valamiben, szigorú életviteli szabályokat követni, erőn felül fizikai gyakorlatokat végezni. Egyáltalán nem kell (és lehetséges) szentté válni. Mindössze őszinte, belülről fakadó törekvés szükséges, erős vágy a valóság megértésére. "Bármit is tegyen az ember, ha azért teszi azt, hogy megtalálja önnön valódi énjét, az minden kétségen felül közelebb viszi őt önmagához."
/Niszargadatta/
Nos, az utolsó idézettel tudok azonosulni, bár egy kicsit a saját farkába harapó kígyóra emlékeztet. Azt persze hozzá kell tenni, hogy nem minden tett vagy erőfeszítés visz közelebb bennünket az önvalóhoz. Ennek megértéséhez érdemes részletesebben megismerkedni azzal a kulturális-filozófiai háttérrel, amibe a jóga beleágyazódott, persze lehetőleg nem dogmatikus módon. Hogy csak néhány példával éljek: a sör-jóga, bor-jóga vagy a tudatmódosító szerek rekreációs jellegű alkalmazása nem igazán fog közelebb vinni az Önvaló megismeréséhez, vagy az énképünk letisztulásához. Az ételekkel kapcsolatban is megvannak a "szigorú életviteli szabályok", mivel a jógik felismerték, hogy nem minden étel rendelkezik azonos energetikai minőséggel, és ezért eltérően hat az elmére, valamint a karmára is. A fenti idézetből egy kicsit félreérthető az a dolog, hogy a szabályok és erkölcsi elvek követése mintha fölösleges volna és nem vezetne sehová. Ez viszont inkább fordítva igaz, és az ilyen, túlzottan liberális megközelítésből szokott fakadni az a jelenség, hogy "az ostobák berontanak oda, ahová az angyalok is csak félve mennek be".
Azzal, hogy a spiritualitás lassan kezd szitokszóvá válni, nem értek egyet. Való igaz, hogy sok guru élt vissza a spiritualitás fogalmával és használta ki azt az egója növelésére és a követőik manipulálására vagy becsapására, de ettől még a spiritualitás iránti érdeklődés és fogékonyság nem elítélendő dolog. Viszont valóban érdemes meghagyni annak ártatlanságát és szubjektivitását, mert a kívülről ráerőltetett szabályok és filozófiai dogmák tömkelege és a guruk, spirituális vezetők egója valóban sokszor zsákutcába juttatja még az őszinte szándékú, ám naiv gyakorlót is.
A pózolás és a spirituális egó, a tisztelet kierőszakolásának témája valóban igaz lehet egyes jóga-gurukra, de hát mindenkinek a maga őszinteségéért és alázatáért kell felelősséget vállalnia, és ha azon dolgozik, akkor valamivel többre megy, mintha mások porba rántásából igyekezne erényt kovácsolni saját maga részére. Amíg a gyakorló nem tud túllépni a látszaton, a külsőségeken, a pozícióharcon és az egó által sugallt dolgokon, addig még meg kell tanulnia pár leckét.
Csodálatossá teszi-e a jóga az embert? Ha abban mérjük a csodálatot, hogy hányan lájkolják nyaktörő ászana-képeinket, vagy hányan szólítanak "guruji"-nek, akkor ez csak a külső, hamis fény, amely követőt és vezetőt egyaránt félrevisz. De ha valóban sikerült fényesítgetnünk a lelkünket, és mélyebb kapcsolatba kerülni az Önvalónkkal, akkor a csodát ténylegesen átélhetjük, a transzcendens öröm és a valódi, értékes emberi tulajdonságok kifejlődése formájában. A Bhagavad-gítá szerint a lélek csodálatos, és egyben felfoghatatlan is, ezért ha valaki megtapasztalta, az valóban csodát él át.
Hogyan ismerhetjük fel a koncepciók mögötti valóságot? Tudással, lemondással és gyakorlással. Legalábbis ezt mondja Patandzsalí. A tudás pallérozza az intelligenciánkat és erősíti annak megkülönböztető képességét. (Vagyis Patandzsalí dualista, azt mondja, hogy meg kell tudni különböztetni a valóságot az illúziótól). A lemondás része lehet a napi gyakorlás, a jamák és a nijamák követése. Ezek mind-mind apró lépések, és nem kell persze erőnkön felül vállalni, de ha el akarunk érni valamit, akkor valamit le is kell tenni az asztalra. Másképpen hogyan fogja azt gondolni Isten, hogy valóban akarunk valamit, és nem csak az egónkat szeretnénk "spiritualizálni"? Az erőn felüli fizikai gyakorlatok valóban nem mindig vezetnek el a célhoz, legalábbis önmagukban nem elegendőek. Az ászana mellett a pránájámát és a meditációt is gyakorolni kell, és ahogy fejlődünk, egyre komolyabb erőfeszítést kell tenni. A cél persze nem a fizikai, hanem a lelki tökéletesség. Nem biztos, hogy többet kell tenni, de odaadóbban.
Hogy szentté válhat-e a hétköznapi gyakorló? Ha kijelentjük, hogy ez lehetetlen, akkor ezzel kettős öngólt lőttünk: egyrészt kimondjuk, hogy a jóga egy anyagi dolog, és senkit nem fog valóban spirituálissá tenni a gyakorlása. Másrészt kimondjuk, hogy gyakorlatilag mindenkit ugyanolyan szentnek kell tekinteni, még a legönzőbb, legzsarnokabb, másokat kontrollálni akaró embereket is. A szentséget nem abban kell keresni, hogy a föld felett tud lebegni valaki, hanem abban, hogy valóban önzetlenül tud szeretni, nem bánt másokat és nem követ el erőszakot rajtuk, sem tettleg, sem verbálisan, sem érzelmileg, segítőkésszé és empatikussá válik, miközben képes megszabadulni a függőségeitől és kifejleszteni autonóm egyéniségét. Márpedig ezek nem lehetetlen dolgok, és nem csak a jóga, de számtalan spirituális és önfejlesztő módszer is a segítségünkre lehet ebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése