Brahmát vezető félistennek és mennyei királynak tekintik a buddhizmusban. Bár a korai buddhista szövegek nem utalnak rá teremtő istenként, inkább a tanítások védelmezőjeként (dharmapála) jelenik meg. Brahmá Szahampati volt az az istenség, aki megjelent Buddha előtt, amikor az megvilágosodott, de nem tudta eldönteni, hogy elkezdje-e terjeszteni a tanait. Arra bíztatta, hogy kezdjen el tanítani. Brahmá a Brahmalóka nevű mennyei bolygó fölött uralkodik, ami a buddhista tradícióban az egyik kiemelt úticélja az újjászületésnek.
Brahmá eredetét nem csak a buddhizmusban, de a hinduizmusban is homály fedi. Az első említés, melyben Brahmát, Visnut és Sivát együtt említik a hindu szentháromságként, a Máitrájaníja Upanisadban található. A védikus himnuszokban nem mindig egyértelmű, hogy a "brahma" szó a semleges nemű (személytelen) brahmanra, a hímnemű Brahmá félistenre, vagy az áldozatot végző papra (bráhma) utal.
A buddhizmusban a fent említett Brahmá Szahámpatin kívül a Maddzshima Nikája említést tesz Baka Brahmáról, aki azt gondolja, hogy a világ, amit létrehozott, örök és sohasem fog elpusztulni, és hogy ő maga halhatatlan, így az ő birodalma a legmagasabb. A félistenek valóban hajlamosak öröknek tekinteni a pozíciójukat, hiszen az alájuk rendelt élőlényekhez képest valóban hosszú az életük, például a puránákban említett teremtő Brahmá élethossza 8 milliárd 400 millió év, ami az egész univerzum fennállásának időtartamával egyezik meg.
A mennyek vezető istenséget a buddhista szövegek Mahábrahmának nevezik, de sok szútta szerint Sakra, aki Indra védikus istennel azonos, nagyobb hatalmú istenség, mint Brahmá. A Dígha Nikája szerint a sikeres buddhista gyakorló beléphet a Barhmalókára, és egy kalpa (Brahmá egy éve) idejéig ott maradhat. A buddhizmus elgondolása szerint persze minden istenalak egy szempontból "jövevény", vagyis szimbolikus erővel és jellemzőkel bír, melyek jelentőségüket veszítik, amikor a gyakorló eléri a megvilágosodást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése