Az ítélkezés zsákutcája

Manapság divatossá vált az ítélkezés, legalábbis sokan úgy gondolják, hogy kötelességük elmondani a véleményüket másokról, és kifejezésre juttatni intoleranciájukat, ha a másik ember másként gondolkodik vagy él, mint ő. Ha azt gondoljuk, hogy a másiknak változnia kellene, és azért ítéljük el, vagyis segítő szándékkal, azzal sem megyünk sokra. Ugyanis ha valakire ítéletet mondanak és a bűntudatát próbálják előhívni, akkor nagyon rosszul fogja érezni magát, és még ha segíteni is akartunk rajta, a rossz érzés fog megmaradni benne, és nem a segítő szándék. A másik pedig az, hogy a véleményünket nem kell mindenáron hangoztatni, csak akkor, ha annak valóban van értelme és tétje. 

Azon túl, hogy mit érünk el (illetve nem érünk el) az ítélkezéssel, azt is érdemes fontolóra venni, hogy miért érzünk olyan erős indíttatást a véleményünk agresszív harsogására. A segítő szakmák két alaptétele az, hogy annak kell segíteni, aki segítséget kér; illetve hogy empátiával és elfogadással közelítsünk ahhoz, akin segíteni akarunk, és ne bírálattal. Ha ez a kettő nem megy, akkor jobb, ha nem próbálunk segíteni másokon, hanem első körben saját magunkkal kezdünk el foglalkozni. 

A kényszeres segítés vagy még inkább, a kényszeres ítélkezés hátterében ugyanis sokszor az állhat, hogy nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, a saját spirituális utunkon elbuktunk vagy kudarcot vallottunk, vagy elakadtunk, és ezért kompenzációképpen másokkal kezdünk el foglalkozni. Az ítélkezés valójában a hibakereséshez is hasonlítható. Sokan azért keresik nagyítóval a hibát másokban, mert kevés az önbizalmuk, és jobban érzik magukat, ha a másik ember hibájára rámutathatnak, mert így valamilyen tekintetben jobbnak tudják látni magukat nála. Persze az, aki folyton másokhoz próbálja hasonlítani magát, még nem jár túl messze az önmegvalósítás útján. Emellett az, ha a saját hibáinkat tudatosítanánk és megpróbálnánk reálisan látni azokat, inkább alázatossá tenne, míg a mások hibáinak harsány hangsúlyozása általában az egónkat szokta hízlalni, ami a spirituális úton sohasem előny. 

Ezen felül, azt, aki valójában biztos és szilárd a saját útjában, de még ha kételyek is gyötrik, bizodalommal és őszintén keresi az igazságot, nem nagyon érdeklik mások hibái vagy véleménykülönbsége, eltévelyedései. Túlzottan leköti a saját útjának járása, és még ha ehhez segítséget is fogad el, vagy pedig segíti azokat, akik hittel és bizalommal fordulnak hozzá, nem fecséreli az energiáját arra, hogy makacs és ostoba embereket próbáljon győzködni bármiről is. Ha valakinek segíteni szeretnénk, akkor is többre megyünk, ha megtaláljuk benne azt, ami értékes, és megmutatjuk neki, arra bíztatjuk, hogy fejlessze. Ezen keresztül minden hibájától meg tud majd szabadulni. Míg ha a pozitívumait nem ismerjük, vagy nem veszünk róluk tudomást, és csak a hibáéit hangsúlyozzuk, akkor még azokat az értékeit is hajlamos lesz elfelejeteni vagy semmisnek tekinteni, amikkel már rendelkezik. A bátorítás sokkal hasznosabb, mint az elbizonytalanítás és a szégyenérzet erősítése. 

Az ítélkezés emellett még fölösleges ellenségeket is szerezhet nekünk. Ha valakit megbélyegeznek, az agresszívvé válhat, és ezáltal megint csak nem segítettünk rajta, hiszen az agressziót sem gyakorolni, sem másokat uszítani vagy provokálni rá, nem célravezető. Sem tettleg, sem verbális, sem érzelmi szinten. Ha fölösleges vitába vagy feszültség-fokozásba keveredünk, ezáltal is a magunk és mások karmáját komplikáljuk tovább, és újabb körök várnak ránk a szamszára világában.