A változás kényszere

Minden változik ebben a világban, és így mi is. Persze nem az örök lelkünk, hanem a tudatosságunk, a személyiségünk, mondhatni a feltételekhez kötött azonosságunk, melyet befolyásolnak a külső ingerek, a belső folyamatok és a döntéseink, törekvéseink. De a változást nem lehet rákényszeríteni senkire, főleg kívülről. Ha nem érez belülről inspirációt, elhívást, hogy meghozzon egy döntést, kilépjen egy függőségből, akkor persze megpróbálhatunk a lelkére beszélni, de egy bizonyos ponton túl ez már az erőszakmentesség elve ellen fog menni, sőt, ha erőltetjük a dolgot, akkor elképzelhető, hogy azzal már önmagában traumát váltunk ki az illetőben, és messzebb kerül attól, amire rá akartuk venni. 

Így van ez a gyereknevelésben is, ha a szülő sok mindent akar kikényszeríteni a gyerekből, amire az nem vevő, akkor a gyerekben vagy kialakul a megfelelési kényszer és mások manipulálásának a hajlama, vagy élete valamelyik pontján lázadó lesz, és "csakazértis" olyan dolgokat fog csinálni, amit a szűkebb vagy tágabb környezete elítél, elutasít. Ezzel esetenként nem a legjobb döntést hozza, a lázadásának formája igazából nem viszi közelebb a teljességhez. 

A spirituális úton is igaz ez az elv: senkit nem lehet rákényszeríteni semmire. Ha manipulációval, bűntudat-keltéssel, fanatizálással vagy ítélkezéssel próbálunk rávenni valakit arra, hogy elfogadjon egy nézetet vagy vallási gyakorlatot, vagy pláne, ilyen vagy olyan közösség, gyülekezet stb. tagjának vallja magát, azzal nem megyünk sokra. Én is krisnás agitátorként kezdtem spirituális  életemet, és ezt is várta el tőlem a közösség akkoriban. Roppant módon intoleráns voltam mások nézeteivel szemben, és elítéltem az értékrendjüket, ha az nem egyezett meg az enyémmel. Most már, talán egy kicsit érettebb fejjel, jobban el tudom fogadni azt, hogy máshol is lehetnek értékek, nem csak abban a sok szempontból szűkös világnézeti rendszerben, ami mellett éppen letettük a voksunkat, sőt, azt is, hogy különböző embereknek különböző "igazságra" van szüksége és különböző utat kell bejárniuk. A vita egy ponton értelmét veszíti, ha az egyik vagy mindkét fél túlzottan köti az ebet a karóhoz, és nem a megismerés horizontjainak tágítása vezérli. 

Azt szokták mondani, hogy az ember akkor szánja rá magát a változásra, amikor a változással járó kényelmetlenség kevesebb, mint az abból származó szenvedés, ha még mindig halogatja a változást. De persze ez sem mindig a papírforma. A tamasz (tudatlanság) minőségének egyik jellemzője a halogatás, vagyis addig jó, amíg nem kell semmit sem tenni. A másik jellemzője az, hogy a szenvedést örömforrásnak tekinti az illető, ezért nem akar tőle megszabadulni, nem ismeri fel a szenvedés valódi természetét, mivel nem tapasztalt még valódi örömöt, és ezért nincs összehasonlítási alapja. A tudás művelésével persze növelhetjük a radzsasz és főleg a szattva befolyását, és akkor már több motivációt találhatunk magunkban a változásra.

A radzsasz (szenvedély) minőségének egyik jellemzője viszont a türelmetlenség, Vagyis amikor megértettük, hogy min szeretnénk változtatni, akkor azt azonnal el akarjuk érni, így az egyik végletből a másikba esünk, a középső egyensúlyi helyzetet elvétve. A változásnak is megvan az üteme, és nem lehet siettetni. Ha türelmetlenek vagyunk, akkor vagy túlzásokba fogunk esni, például olyan lelki folyamatokat vagy energiákat akarunk megtapasztalni, amikre még nem állunk készen, és ez lelki krízishez vezethet. Vagy pedig rövid, de intenzív erőfeszítés után alábbhagy a lelkesedésünk, és elveszítjük a motivációnkat, természetesen a folyamatot vagy másokat hibáztatva, akik miatt nem sikerült. 

A motivációnkat fenntartva tehát fejleszteni kell a tudásunkat és az intuíciónkat, hogy a változó világ dinamizmusával összhangban és a belső folyamatainkkal szinkronban tudjunk fejlődni, ne pedig mások vagy a saját egónk hamis elvárásaihoz viszonyítsuk fejlődésünk sikerét.