Nos, ha nem is vonom kétségbe az ingázást, mint módszert, azért azt gondolom, hogy az ilyen méricskéléssel az ember könnyedén vakvágányra juthat. Én két olyan elvre jutottam az utóbbi időkben, ami saját magunk számára jó fokmérője lehet annak, hogy hol tartunk a spirituális fejlődésben.
1. Mennyire vagy hajlandó kilépni a komfortzónádból?
2. Mennyire szabadultál meg a félelmeidtől?
Természetesen a komfortzónából való kilépés mértéke is relatív, hiszen például valakinek napi 30 perc meditáció már komoly vállalás, míg mások számára a három óra is sima ügy. Az viszont biztos, hogy ha mindig a komfortzónánk kényelmes keretein belül gyakorolunk bármilyen spirituális folyamatot, lemondást, fogadalmat stb., akkor sokkal kevesebb lelki erőre tehetünk szert, mint amikor hajlandóak vagyunk elmenni a legvégsőkig,és olyan helyzetekbe hozni a testünket és az elménket, ahol valóban nincs más, mint az önmagunkkal való szembenézés és az életünk átértékelése. A sámánizmussal való ismerkedésem során visszaköszöntek azok a "lemondások", amik a jógában vagy a Krisna-tudatban is megjelennek: látomáskeresés napokig étel és ital nélkül, a szabad ég alatt éjszakázva, 2-3 óra izzadás a sötét és forró izzasztókunyhóban, órákon vagy napokon keresztül tartó dobolás és tánc (persze étlen-szomjan). Ezekre fokozatosan is rákészülhetünk, de érdekes dolog, hogy Krisna-hívőként is így kerestük Krisna elégedettségét, hogy szárazböjtöt tartottunk vagy órákon keresztül táncoltunk, imádkoztunk, vagy mezítláb körbejártuk a szent helyeket. A jógik is sok ilyen lemondást végeznek, akár a hideg vízben meditálva, akár a tűző napon tüzet rakva maguk körül, akár némasági fogadalmat téve vagy megállítva a lélegzetvételt. A lemondás (tapasz) lelki erőt ad a gyakorlónak, és ha nincs lemondás, hanem minden kényelmes, akkor elveszítjük a lelki erőnket és az eltökéltségünket, és lassabban tisztulunk meg az anyagi akadályoktól.
A komfortzóna elhagyása az a tartomány, ahol az egó elvékonyodik, és már csak te vagy és a szennyeződéseid, amelyek akadályoznak. Itt el kell döntened, hogy ragaszkodsz-e hozzájuk, vagy elengeded, mert magasabb szintű örömre vágysz.
A félelmek szintén az a terület, amely a spiritualitás szubjektivizmusán túlmutatva, egyértelműen megmutatja, hogy mennyire vagyunk szabadok. Én 20 év Krisna-tudat, apám, anyám és nagyszüleim halála után azt gondoltam, hogy már nem félek a haláltól, és fel vagyok készülve rá. De ez legfeljebb csak elméleti szinten igaz, talán még úgy sem teljesen. Amióta megismerkedtem a sámánizmussal, kétszer is felbukkant bennem a halálfélelem, és a vele való szembenézés és legyőzése a beavatási folyamat része. De ha nem veszünk tudomást arról, hogy ott van, akkor nem is fogjuk tudni kitisztítani a tudatunkból.
A Jóga-szútra szerint öt klésa (szenvedés-forrás) van: avidjá (tudatlanság), aszmitá (egoizmus), rága (ragaszkodás), dvésa (ellenszenv), és végül abhinivésa (halálfélelem). Mind az öt ilyen vagy olyan formában a félelemmel áll kapcsolatban. Amit nem ismerünk, attól félünk. Amivel tévesen azonosítjuk magunkat, azt igyekszünk megvédeni és félünk attól, hogy elveszítjük. A ragaszkodásra ugyanez igaz, illetve az ellenszenves dolgoktól is félünk, igyekszünk elkerülni őket. Egyik ismerősöm azt mondta, hogy félne kiülni az erdőbe meditálni, mert hátha megtámadja és felökleli egy vaddisznó. Nekem például ez eszembe sem jutott, úgy gondolom, hogy harmóniában tudnék élni az erdő lényeivel. Sokkal inkább az elmémből és testemből fakadó szenvedés aggasztana, hogy mennyire tudnék semleges maradni iránta. A halálfélelem pedig a félelem legerősebb fajtája, aminek leküzdéséhez nem elég az az elméleti megértés, hogy a lélek örök, a test pedig átmeneti.
Ahhoz, hogy valaki sámán legyen, meg kell szabadulnia a halálfélelemtől, hiszen lelkeket fog kísérni a Holtak Birodalmába, vagy éppen onnan visszahozni. Ha a Holtak Birodalmának lakói megérzik a félelmet a sámán szívében, akkor nem lesz sikeres a küldetése, és még az sem biztos, hogy vissza tud térni onnan. A jógi hasonlóképpen, tudatosan készül a saját halálára, és igyekszik annyira megtisztítani a tudatát, hogy semmilyen félelem vagy pánik ne legyen jelen benne, amikor elkövetkezik a pillanat. Ekkor nagyon tudatosnak kell lennie, tudnia kell, hogy hová tart, és az összes figyelmét e cél elérésére kell összpontosítania. A buddhisták is tudatosan készülnek a saját halálukra, mert ha a tudatuk készen áll, akkor a halált a nirvána kapujának tekintik.
Sokféle egyszerű és nem veszélyes, nem vakmerő gyakorlattal fejleszthető mindkét képesség, és ha úgy érezzük, hogy van még restanciánk e két témát illetően, akkor érdemes gyakorolni őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése