A sátor színültig megtelt emberekkel, soknak már csak ülő- vagy állóhely jutott. Sándor bevezette a transzlégzést, és állva kezdtünk mozogni a zenére. Ez önmagában újdonság volt, hogy nem fekve kezdtünk el lélegezni, hanem fél órát mozogtunk táncolva, és csak utána ültünk vagy feküdtünk le, kinek hogy jött ki a lépés. Persze a mozgást is csukott szemmel, intenzíven lélegezve kellett végezni, és közben figyelni, hogy ne sétáljon vagy szédüljön le az ember a matracáról, mert akkor nekiment valaki másnak.
Ennek ellenére viszonylag gyorsan, már az első taktusok után sikerült transzállapotba kerülnöm, és még a karjaim sem zsibbadtak el, sőt, meg se szédültem, pedig végig gyorsan lélegeztem ki-be. Közben Sanyi instrukciókat is adott, például: "Mindannyiunkban ott lakik a sámán. Engedjük szabadjára törzsi emlékeinket!" Ez elég hamar meg is történt a lüktető, de teljesen autentikus zene hatására, már úgy éreztem, mintha egy tűz körül táncolnék, és megjelentek az erőállataim: a sas és a farkas is. Először csak táncoltunk (én és az erőállataim) az Életfa körül, majd amikor Sanyi azt mondta, hogy "Na milyen állat van itt?" miközben egyesek sikoltoztak vagy vadállat módjára üvöltöttek, előttem egy hatalmas kígyó jelent meg. Gondolkoztam, hogy ez is egy erőállat lehet-e vagy valami ellenséges dolog, de amikor kivillantotta a fogait, és támadásra lendült, mintha meg akarna marni, akkor rájöttem, hogy valamiféle betegséget megszemélyesítő hüllőről van szó. A sas és a farkas azonnal közbe is léptek. A sas a szemével és a szárnyaival izzó tüzet gerjesztett, és megperzselte e kígyó fejét, mag a farkas elharapta a torkát. A kígyó holtan esett össze, és éreztem, hogy megszabadultam valami negatív energiától. Utána egy hatalmas, fénylő pók jelent meg. Róla már tudtam, hogy nem barát, és őt is megölték az erőállataim.
Ezután indultam egy utazásra a sasommal, míg a farkas lent várt, és közölte, hogy még lefelé is fogunk menni. Az űrben szálltunk a sasom hátán, egyre magasabbra. Átlátszó, üvegszerű búra borult ránk, ami védett mindentől, hidegtől, levegőtlenségtől stb., és most először, egészen az univerzum határáig repültünk, és át is szeltük az univerzum burkolatait. Hét burok van, ha jól emlékszem, és amikor sérthetetlen védőburkolatunkban átcsusszantunk rajtuk, akkor egy meleg és kellemes óceánba érkeztünk, melynek felszínén számtalan univerzum lebegett, mintha buborékok lennének. Azután megláttam a víz felszínén fekvő Mahávisnut, és megéreztem, hogy amikor belélegzik, akkor az összes univerzum eltűnik a testében. Ahogy behatoltunk Mahávisnu testébe, az összes lélek a "bejáratnál" hagyta a karmáját, és boldog magzati állapotban szenderegtek Visnu testében, összebújva, mint a parányi ebihalak. Annyira szorosan voltunk, hogy nem is éreztük a különbözőséget, a különállóságot. Majd kilégzésnél ismét kiáradtak a lelkek és az univerzumok Mahávisnu testéből, újra felvették a karmájukat és folytatták reinkarnációs útjukat. Úgy tűnt, hogy a lelkeknen szabad akaratuk volt: ha akartak, visszamehettek újból megszületni, vagy megmaradhatnak Mahávisnu testében. De ha a lelki bolygókra akarnak menni, akkor is fel kell adniuk a szendergő állapotot, és meg kell születniük, hogy kifejlesszék a szeretetet Isten valamelyik formája iránt.
Mahávisnu lábainál volt Laksmí déví, a szerencse istennője, és masszírozta az Úr lábait. Ezáltal ugyanúgy összekapcsolódott vele a szerelemben, mintha szeretkeztek volna. Sőt, végtelen számú Laksmí állt Visnu körül, és minden oldalról masszírozták a testét, még nekem is megengedték, hogy masszíroztam. Az Úr nemi szervéből kiemelkedett egy Lingam, amely átalakult Siva és Sakti egymásba fonódott formájává. Ők azok, akik elviszik a lelkeket az anyagi teremtésekbe, és ott ellátják őket mindennel, amire szükségük van az élethez és az önmegvalósításhoz.
Siva és Sakti a lelkekkel együtt belépett minden univerzumba, és láttam, ahogy a végtelen univerzumok sokaságában áldozatot végeznek a papok és révülnek a sámánok a szertűz körül, ugyanolyan koncentrációval imádva Istent.
Ezzel a képpel együtt visszatértünk a sassal az univerzumunkba, és imádatot vagy áldozatot végző szent emberként láttam magamat, sok sok életen át. Sámánként áldoztam a tűznek és a természet erőinek, majd mintha Egyiptomban lettem volna, majd Indiában ötágú mécsest ajánlottam a Napnak és közben egy csengőt ráztam. Még mindig táncoltunk, és a karjaimat a magasba tartva ajánlottam az imáimat a Napistennek. A Napistent szárnyas sasként vagy aranyló sólyomként láttam, mintha az ókori Egyiptomban imádtam volna Hóruszt. Nem ismertem pontosan, hogy kit takar ez a név, de mint sok más esetben, az utólagos utánanézés alátámasztotta a meditációs élményt.
A Napisten korongjában láttam a három védikus istenséget: a négykarú Visnut, a nyolckarú és ötfejű Sivát és a négyfejű Brahmát, amint körbe-körbe forogtak. Minden lelket egy-egy arany szál kapcsolt össze a Napistennel, és egymáshoz is ilyen aranyszálakkal kapcsolódtunk. A Nap és az összes égitest között is ott voltak ezek az arany csatornák.
Ekkor Visnu kilépett a Napból, felém közeledett, és átölelt a négy karjával. Laksmí szintén egyszerre hátulról ölelt meg. A transzcendens férfi- és női energiák egybeolvadtak bennem és megtisztítottak. Majd Siva közeledett felém, és vad táncba kezdett. Lépéseinek nyomán földrengések, vulkánkitörések, szökőárak és forgószelek támadtak, de mindez nem volt ijesztő, inkább az igazság pillanatának hatott, amikor el kell fogadnunk, hogy pusztulnia kell annak, ami átmeneti. Az áldozati tűz és a damaru dob volt a kezében, de a hat másik karjéban is tartott valamilyen szimbólumokat.
Ezután Sakti jelent meg, először az Úr Sva körül táncolt, majd végtelen formákba kiterjedve átvette a főszerepet a táncban. Ekkor Sanyi azt mondta: "Érezd a Holdat a talpad alatt!" A női energia átjárta minden porcikámat, és éreztem, ahogy Sakti tánca megtestesít minden nőiességet, kecsességet és vonzó teremtő erőt. Ahogy Párvatí táncolt, minden jelenlévő testében is elkezdett táncolni a Kundaliní kígyó.
Lassan eljött az a pont, amikor leültünk a földre, én leborultam, és akkor láttam Brahmát megjelenni, nem csak négy feje volt, hanem négy teste is, úgy ült, mint egy hatalmas Buddha-szobor, illetve négy Buddha-szobor, egymásnak háttal összeforrva. Valahogy az a gondolat jött, hogy Buddha igazából Brahmá, bár ezt még nem tudom hová tenni. A kőből vagy földből készült hatalmas szobor mintha Angkor Vat dzsungellel benőtt templomaiban lett volna. Utána egy olyan sugallat érkezett, hogy meg kell tanulnom a sámándob, a hangok és a gyógynövények segítségével gyógyítani, valamint a tenyereimen keresztül kiáradó energiák által. Ezeket már korábban is használtam, és valahogy minden, amivel eddig foglalkoztam, újra megerősítést nyer ezekben a transzélményekben.
Végül lefeküdtem a földre, és újra az Életfa mellett voltam. Ekkor a farkas elkezdte kaparni a földet, és egy lyukat ásott benne. Egy sárga létraszerűségen ereszkedtem lefelé a föld alá, a farkast követve, majd a nyílást víz árasztotta el, amin keresztül kellett úszni lefelé. A vízréteg után hosszú, sötét, nyirkos csatorna volt, majd egy tűzből álló falhoz érkeztünk, amin szintén át kellett vergődni. A tűzfal alatt föld volt, itt pedig összezsugorodtunk, és a földben található kis csatornákon szivárogtunk lefelé. A földréteg alatt jéggé dermedt víz volt és ezt egy kicsit meg kellett olvasztani, hogy azon is át tudjunk hatolni.
Végül a jégkristályok alatt egy nagy barlangba érkeztünk, ami telis-tele volt különböző színekben ragyogó kristályokkal, drágakövekkel. Mindegyik világított, és a csúcsaikból sugarak indultak ki, melyek a barlang közepe felé mutattak. A farkas odamutatott, és be kellett ülnöm a fókuszpontba, ahol a kristályok ereje nagyon összeadódott. A csontjaimba és a belső szerveimbe hatoltak ezek a sugarak, és azt éreztem, hogy kristályok kerülnek be a testembe. Erről már olvastam a sámán-beavatások kapcsán, de nem hittem volna, hogy én is át fogok élni ilyesmit. Először a két vesémbe került be két kristály, majd egy a májamba, egy a lépembe, egy pedig a gyomromba. Utána egy a szívembe került, majd az ízületeim következtek: a kézfejeimbe öt-öt, a lábfejeimbe is öt-öt, a csuklómba és a bokámba az ízületnek megfelelő formájú, tojás alakú kristályok kerültek. A térdembe és a könyökömbe csuklós kristályok, majd a csípőmbe és a vállaimba gömb alakú kristályok kerültek. Ezek után elindultunk visszafelé a farkassal és fordított sorrendben keresztülvergődtünk a jég, föld, tűz, levegő, víz rétegein, majd a létrán keresztül visszamásztam az Életfához. Ott a farkas és a sas is átölelt, és közölték, hogy a gyógyító és sámán-erőmet arra kell használnom, hogy másoknak is segítsek megtalálni az útjukat. Meg kellett fürödnöm a Halhatatlanság Tavában is, és miközben ott áztam, a kristály-minőség az összes csontomat átjárta és gyémántkeménnyé tette. Lehet, hogy a különböző helyeken talált titokzatos kristálykoponyák is régmúlt sámánok maradványai voltak?
A Halhatatlanság Tavában állt a három Norna (a skandináv mitológia sorsistennői), akik mindenki sorsának a fonalát fonják. Róluk majd még lesz szó részletesebben valamikor. Az enyémet kristályosan átlátszóra fonták és a végét hozzákötötték az Éghez, de sok más emberével is összekötötték. Lassan elkezdett alábbhagyni a zene lüktetése, szép fuvolaszó hallatszott. Hála és áhitat érzése járt át, valamint a tettrekészség, hogy végrehajtsam a rám bízott feladatokat és kötelességeket. Lassan abbahagytam az intenzív légzést és lebegtem a vágynélküliség puha függőágyán. Lassan-lassan véget ért a transzlégzés is, és amikor kinyitottam a szemeimet, láttam, hogy a zenészeket is mennyire magával ragadta az élmény és a csoport-dinamika.
Délután még megtartottam utolsó jógaórámat. Itt már mindenki after-hangulatban volt, így nem sokan jöttek el. Az Ashtanga gyakorlás után tadana-kriját csináltunk, ami egy Kundaliní-ébresztő gyakorlat. Lótusz vagy keresztezett lábtartásban megemeljük magunkat, a HRÍM-et mondjuk (a Kundaliní mantráját), és egyidejűleg a földre huppanunk. Ezt jó sokszor megcsináltunk, majd a koronacsakrában Siva és Sakti egyesülésén meditáltunk a "Számba Szadásiva Óm Siva Óm" mantrával. Illetve mindenki olyan formában képzelte el Istent, ahogy neki jól esett. A jógaóra után még egy fergeteges Samsara Boulevard-koncertre is ott maradtunk, azután elindultunk hazafelé, mert már a gyerekek és mi is nagyon fáradtak voltunk. Jövőre remélem még több gyönyörű lélekkel találkozhatom az Evernessen, e sorok olvasói közül is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése