A szerető kedvesség

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

6. Metta Bhávana

A metta bhávana szerető kedvességet jelent. Ez a meditációs technika egy ősi buddhista módszer, és érdemes minden nap legalább öt percig gyakorolni. Ha ezt kihagyjuk az életünkből, akkor esélyes, hogy a szeretet, gyógyulás és odaadás valamilyen minősége is hiányozni fog belőle. A gyakorlatot a következőképpen végezhetjük:

Üljünk le kényelmes ülőhelyzetben. Kezdjük azzal, hogy meglátjuk, észrevesszük, felismerjük saját pozitív tulajdonságainkat. Engedjük meg magunknak azt, hogy teljességgel átöleljük magunkat. Töltsünk el néhány percet ennek az érzésnek a megtapasztalásával. Tegyük meg ugyanezt valakivel, akit ismerünk és szeretünk, majd valakivel, aki iránt semlegesek az érzelmeink, és végül valakivel, aki iránt negatív érzelmeket táplálunk jelen pillanatban. Töltsünk el néhány percet mindegyik személy pozitív tulajdonságain meditálva! Ha nehéznek érezzük azon személy pozitív tulajdonságain meditálni, aki iránt negatívak az érzelmeink, akkor ismételgessük magunkban a „szerető kedvesség” vagy Óm sánti 
mantrát. 

A meditáció második szintjén érzékeljük (vagy vizualizáljuk a tiszta energiát kiáramlani a koronacsakránkból. Küldjük ki ezt az energiát, először a közvetlen környezetünknek, azoknak, akik a legközelebb állnak hozzánk érzelmileg és fizikailag is. Utána terjesszük ki az energiát a szomszédainkra, a városunkra, az országunkra, az egész világra, majd végül az egész univerzumra.

A gyakorlatnak nincsenek káros mellékhatásai. A szeretet végtelen, és a figyelmünkkel tudjuk irányítani. Még ha nem is hisszük el annyira, hogy valóban ki tudjuk küldeni az energiánkat másoknak és a környezetünknek, a saját pszichénkre és közérzetünkre gyakorolt hatását számos tanulmány támasztja alá, és nagyon sokan megtapasztalták már. Csupáncsak gyakorolni kell a szerető kedvességet ahhoz, hogy érzékeljük az áldásait. 

A kévala kumbhakát a csandra-krama sorozat előtt is gyakorolhatjuk, vagy pedig az ászana-gyakorlás után közvetlenül végezhetjük mindegyik légzőgyakorlatot. A meditációt különálló technikaként is érdemes gyakorolni, de a célunk az, hogy életmóddá, életfilozófiává váljon. A gondolkodás és meditáció között ugyanaz a különbség, mint a cselekvés és a létezés között. Az első az idő vízszintes koncepciójához kapcsolódik. Egy bizonyos tevékenység végzése közben egy bizonyos cél felé törekszünk. Például bizonyosászana-gyakorlatsorok végzése által bizonyos eredményeket érhetünk el. Például az Ashtanga első sorozatának gyakorlásával nyúlnak a combhajlító izmok, erősödnek a vállak és a törzs-izomzat. 

A legtöbb ászana-gyakorló e séma alapján gondolkodik, és közben ellenáll a létezés lehetőségének. A gyakorlásunkat jógának nevezzük, miközben rájövünk, hogy az általunk tapasztalt változások java részét nem tudjuk befolyásolni. Vagyis a jóga sokkal inkább egy létállapot, mint az akaratlagos gyakorlásba fektetett erőfeszítés. Az idő függőleges koncepciója azt a gyakorlatot jelenti, amikor jelen vagyunk az élményben, amit átélünk és kapcsolatban maradunk a jelen pillanattal, bármennyi fájdalommal is jár ez. Abban a pillanatban, amikor megpróbáljuk fejleszteni a pózt, továbbhaladni a sorozatban, vagy tökéletes jógivá akarunk válni, feszültség, tagadás és illúzió jön létre. 

Nem érhetünk el jelentős változást, amíg valami más akarunk leni, mint ami vagyunk. Általában két lényként tapasztaljuk önmagunkat: az egyik az, amelyik itt és most vagyunk, a másik pedig az, amelyik valahol máshol akar lenni, Abban a pillanatban, amikor elengedjük a „máshol és másnak” levés késztetését, a valódi Jelenlét, a tényleges Önvaló megnyilvánul. Ekkor szűnnek meg a kettősségek.