Lélekvisszahívás

Egy ideje már foglakoztat a sámánizmus, és most ismertem meg a sámángyógyászat egyik fő módszerét, amit lélekvisszahívásnak neveznek. E módszer lényege az, hogy a sámánizmus felfogása szerint az ember lelke több részből áll össze, illetve gondolom ez alatt az egész személyiségét, finomfizikai testét értik. Ha valamilyen trauma ér bennünket az életünk során, például valakink meghal, érzelmi vagy fizikai abúzus áldozatai leszünk, baleset, műtét, egyéb szerencsétlenség stb., akkor a lelkünk egy része leválik, hogy védekezzen a trauma ellen, és ott reked a tér vagy az idő valamelyik pontján. A sámán révületében képes megtalálni azt a leszakadt lélekdarabot (vagy darabokat) visszahozza őket a jelenbe, és visszafújja a páciensbe. 

Nos, miután olvastam erről, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne személyesen is találkozni olyasvalakivel, aki ért a lélekvisszahíváshoz, így hát elmentem Majercsik János Oguz "Ősök útja" dobkörére. Körülbelül tizenvalahányan voltunk egy nagy körben, a legtöbben a saját dobjukkal. Oguz meggyújtott négy gyertyát, majd medvefogakat helyezett egy kis szőnyegre, ez volt az oltár a kör közepén. Zsályát gyújtott, majd körbefüstölte vele a résztvevőket, miközben torokhangon énekelt, mormogott. Utána elkezdtük a dobolást, Oguz különböző dalokat is énekelt, melyeknek én nem ismertem a szövegét, de a legtöbb résztvevő már tudta. 

Volt egy kezdő kör, ahol mindenki elmondta, hogy miért jött és mit szeretne. Én és egy másik résztvevő is említettük a lélekvisszahívást. A kezdő kör után felálltunk, és állva végeztünk transzlégzést, miközben az ökleinket a szívünkre helyeztük. Én úgy éreztem, mintha egy kígyó kúszott volna fel a jobb lábamon, amint elkezdtük. Ez a transzlégzés sokkal lájtosabb volt, mint a holotróp, lassabban is végeztük és csak pár percig. Ezért megúsztam szédülés nélkül, így állva tudtam maradni. 

Oguz beszélt arról, hogy igyekezzünk visszahívni a leszakadt lélekrészeinket, de úgy érzem, hogy az elején nagyon ráfeszültem erre a témára, és mindenféle elvárásaim voltak, hogy mit szeretnék átélni. Így nem is jött semmi. Minél jobban erőlködtem, annál messzebb kerültem a transzállapottól. A dobolás és az éneklés is sokkal vadabb volt, mint amit Gábortól megszoktam. Oguz egyébként egy csendes, kedves ember, de amikor elkezd dobolni és énekelni, mintha egy oroszlán törne elő belőle. A kétórás dobkörnek kb a közepén volt egy pár perces szünet, ekkor a legtöbben kimentek a teremből. Én csak ültem a dobommal, és akkor, a csendben kezdtek jönni a képek. Mintha egy hosszú, sötét alagút végén derengő fényt látnék, majd amikor kiérek, a havas moszkvai tájat látom, ahol gyerekkoromban laktunk. Három éves koromból maradt meg nagyjából az első emlékem, és most ezt láttam újra. Apró Gabikaként bóklásztam egy parkban a hóban. Az anyám vagy ott volt, vagy éppen kerestem, apám dolgozott. Bizonytalan volt a kép, Gabika magányosnak tűnt. Amint próbáltam szólongatni a hároméves énemet, hogy térjen vissza hozzám, néhány tétova lépést tett felém, de többre nem emlékszem. 

Utána jött a tulajdonképpeni csoportos lélekvisszahívás, ami egyébként nem olyan hatékony, mint az egyéni terápia, ahol a sámán utazik, és ő hozza vissza a lelkemet a jelenbe. Oguz egy medvedallal kezdte, mivel medve az erőállata. Azt mondta, hogy aki lélekvisszahívást akar, az feküdjön hanyatt, és ne doboljon, hanem hívja a leszakadt lélekrészeit. A medvedal alatt úgy éreztem, mintha egy hatalmas medve állna fölénk, a négy lába között voltunk mindannyian. Utána még egy képet láttam, anyám halálát. Én magam nem voltam ott, amikor anyám meghalt, mert ő Moszkvában halt meg rákban, én pedig akkor már, 19 éves koromban itthon voltam, a Krisna-templomban. Valamiért azt éreztem, hogy anyám nem bocsátott meg nekem azért, hogy krisnás lettem, és nem néztem végig a haláltusáját. A halott anyám ott feküdt a moszkvai lakásunk hálószobájában, mér egészen elfeketedett a teste, én pedig ott álltam 19 évesen és sírtam. Úgy látszik, hogy nem akartam tudomást venni az elvesztéséről, és énem egyik része leszakadt és ott maradt őt siratni. Amikor hívtam, hogy térjen vissza hozzám, annyit sikerült elérnem, hogy 19 éves énem rám nézett és elmosolyodott, de megint csak nem voltam biztos benne, hogy visszatért a lélekrész.

Összességében tetszett az este, de az embernek hiányérzete volt, mert két órába nem lehet olyan sok mindent belezsúfolni. Megkértem Oguzt, hogy egyéni terápiában is csináljon majd nekem egy lélekvisszahívást, hátha az hatékonyabb lesz, mint ez az alkalom. És nem kizárt, hogy még több lélekrészemet elhagytam útközben. Ma este meglepetésszerűen ott volt Rubin Olivér barátom is, aki a záró megosztókörnél elmondta, hogy tegnap írt egy verset, ami pontosan illett a lélekvesztés témájához, ezt olvasta fel nekünk, engedélyével közlöm is:

Egyszer volt és igaz volt, Ki messze földre barangolt. 

Bejárt völgyet és hegyeket, Mert egy ősi kincset keresett. 

Kutatta erdőben s réten, Majd rátalált a föld méhében. 

Ott a mélyben rejtezett el, Míg rá nem lelt egy igaz ember. 

Mélyre ásott az anyaföldben, S onnan emelte ki ölben. 

Felszínre vitte s jól megnézte. A szemek fénye őt tükrözte. 

Önmagát fogta karjában, A kelő Napnak sugarában. 

Ki oly soká volt eltemetve, hogy teljesen elfeledte. 

Úgy vágyott fényre s érintésre, Szerető szívvel ölelésre, 

Hogy jelet küldött onnan mélyről, Föld magjának közepéből. 

Nem érkezett válasz nyomban, De megkeresték a világban. 

Égi postán jött üzenet, Mit megkapott és emlékezett. 

Múltjából erőre kapva, Önmagát lassan kiásta. 

Egy mélyről jövő ősi erő Tört felszinre vele elő. 

Sötétből lépett a fényre, S új Nap alatt borult térdre. 

Hálát adott hogy megszületett, S végre egész emberrè lett.