Lélekvisszahívás 3. rész

A múltkori, Oguz által rajtam végrehajtott lélekvisszahívásról szóló blogban megígértem, hogy a saját utazásomról is beszámolok, ami a dobolás közben történt. Először csak a kellemes ellazulást éreztem, utána pedig lilás fényeket láttam. A fények fokozatosan tűznyelvekké alakultak, és azt éreztem, hogy ez egy tisztítótűz, amely elemészti a szennyeződéseket és a tisztátalanságokat. Utána az jött be, hogy felajánlásokat kell végeznem a tűzbe, mint krisnás koromban, amikor tűzáldozatot végeztem, és ghít meg gabonát szórtam a tűzbe. Ezek a felajánlások közvetlen és átvitt értelműek is lehetnek. Utána megláttam egy gombát, egy légyölő galócát (Amanita muscaria), amit a szibériai sámánok megesznek, hogy elősegítsék a révülést. Azt láttam, hogy leszedem a gombát, de nem kezdek vele semmit. Én ebben az életemben teljesen drogellenes vagyok, sohasem próbáltam, és nem is nagyon érzek motivációt rá, hogy pszichotróp anyagokkal segítsem a transz elérését. De nem kizárt, hogy valamelyik előző életemben már volt dolgom vele. 

Utána két nagy szemet pillantottam meg, és először nem tudtam, hogy kié. majd az egész arc megjelent, egy csodálatos szépségű, angyali arc, olyan, amilyen a földön nincs is. Hosszú szempillái voltak, sötétkék, nagy szeme, ragyogó bőre és szőke hajzuhataga. Megértettem, hogy anyám az, aki most valamilyen töndérbolygón él, és nagyon boldog. A múltkori dobkörön ugyanis két esemény jött be, és mindkettőben szerepelt az anyám. Ennek hatására továbbgondoltam a dolgot, és megértettem, hogy nem búcsúztam el tőle, amikor meghalt, nem engedtem tisztességgel útjára. Ezért vasárnap, amikor anyák napja volt, és kimentünk Sezntendrére, a Duna-partra, vittem egy kis papírdobozt magammal, amibe beletettem öt mécsest. Meggyújtottam a mécseseket, rátettem a vízre, és hagytam, hogy elsodorja a folyó, közben pedig elmondtam néhány szanszkrit imát Anyám lelki üdvéért. 

Ma az utazásban megköszönte a velem töltött időt, és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult azalatt, amíg engem nevelt. Utána még egy képet láttam róla, egy dézsában állt és fürdött, öntötte magára a vizet. Közben szomorúnak látszott, és  úgy értettem, hogy azért, mert amikor én megszülettem ő sokat volt beteg. Amikor terhes volt velem, nyirokmirigyrákja volt, amiből kikezelték Moszkvában, majd tüdőrákot kapott. Abból is kikezelték, és végül tizenkilenc éves koromban vitte el egy belső szervi áttétes daganat. Úgy látszik, azt érezte, hogy a betegsége miatt nem tudott eleget törődni velem és kifejezni a szeretetét.

Ezután az Életfát láttam magam előtt, mely a sámánizmus központi szimbóluma, az alsó, felső és középső világokat összekötő hatalmas fa, és gyökerei, ágai, törzse az összes élőlény karmáját mutatja. Ezen keresztül jutnak fel vagy le a sámánok a különböző világokba a "nem szokványos" valóságban. 

A fa mellett állt erőállatom, a sas, és a csodaszarvas a Világfa lombjain nyargalászott. Erős fényességet vettem észre a fa törzsében, és néhány ragyogó, aranyszínű gyermekarcot. Mindegyik én voltam, különböző életkorokban, de nem tudtam megállapítan, hogy melyik hány éves, és hogy milyen körülmények között vált le. A segítőim elhozták őket valahogy, és a fiúk mosolyogva várták az újraegyesülést velem. A fa alá álltam, és akkor egyenként, mintha egy csúszdán csúsztak volna le, becsúsztak a fejemen keresztül a szívembe. nagyon jól éreztem magamat. A Világfa tövében volt egy tó, abba beleültem a lélekrészeimmel a mellkasomban, és ott sütkéreztem, mintha egy kellemes jacuzziban lettünk volna. 

Elégedettségemet az szakította meg, hogy hirtelen elkezdtünk emelkedni felfelé az Életfa mellett, a sas nagy sebességgel repített felfelé, az égbe. Egészen a ragyogó fényességig, ami túl a legtöbb ember nem lát semmit. Ott megálltunk a meleg fényben. Akkor a sas kijelentette, hogy "Sok lelket kell még elhoznod ide fel magaddal", és azt láttam, hogy sok-sok vékony aranyszál nyúlt le tőlem a középső világba, és összekapcsolt különböző lelkekkel, akikkel valószínűleg majd össze fog hozni a sors, és valahogy segíteni fogok a lelki fejlődésükben, a felébredésük útján. Ez az utolsó kép valahogy kimerevedett, amikor Oguz abbahagyta a dobolást, és belém fújta a visszahozott lélekrészeimet. Most már teljes vagyok, és meg tudom csinálni. Akkor tudok segíteni másoknak is megtalálni önmagukat, ha én magam is teljes személyiség vagyok, és megtaláltam önmagamat. Van tehát még feladatom, úgy látszik. Oguz is mondta a végén, hogy lesz még dolgom a sámánizmussal. Hogy milyen formában, az majd kiderül.