Fontos megérteni, hogy az általunk belélegzett levegő nem szigorúan véve prána. Belégzés közben levegőt és pránát is beszívunk. A prána a belélegzett levegő vitális, életerőt adó aspektusa. A levegő fizikai és energetikai szinten is tartalmazhat mérgező, szennyező anyagokat. Ezeket a toxikus anyagokat és energiákat a kilégzéssel tudjuk eltávolítani, de közben pránát is veszítünk. Ahogy tudatosodik és finomul a légzésünk, úgy erősödnek a fizikai és energetikai „membránjaink” is, amelyek hatékonyabban kint tudják tartani azt, amire nincs szükségünk és beengedni azt, amire szükségünk van. Valójában a pránájáma gyakorlása nem fogja automatikusan növelni a rendelkezésünkre álló prána mennyiségét. Mivel a prána az elmét követi, a tudatosságot kell növelnünk a pránájáma és általában a légzés közben. Ha az idő 100%-ában hozzá tudnánk férni az energiánk 100%-ához, akkor sohasem lenne energiahiányunk. Nem az energia mennyiségével van gond, hanem a tudatosság hiányából fakadó elakadásokkal, energiablokkokkal.
Ennek tudatában is fontos, hogy realisztikusan megtapasztaljuk az energiahiány, kimerültség állapotát, aminek normális esetben csak átmenetinek kellene lennie. Ha állandóan kimerültnek és szétszórtnak érezzük magunkat, akkor komolyabban is foglalkozni kell az elakadásainkkal, belső lelki konfliktusainkkal. Fontos, hogy megéljük és tudatosítsuk az élményeket, a pozitívnak és negatívnak tűnőeket egyaránt. Fontos annak megtapasztalása is, hogy nem mindig mi irányítjuk az állapotváltozásainkat. Meg kell tudni különböztetni azt az állapotot, amikor a fáradtság illúzióját érezzük, de valójában semmi bajunk, attól az állapottól, amikor valóban megcsappant az életerőnk. Az első eset táplálkozhat a félelemből, gyávaságból, lustaságból, halogatásból, amikor nem merünk szembenézni egy elkerülhetetlen kihívással vagy próbatétellel. Ilyenkor tudat alatt „szimulálni” kezdjük a gyengeséget, mert el akarjuk kerülni a felelősséget.
Bármelyik is a helyzet, a pránájáma vagy ászana gyakorlása önmagában nem fogja megváltoztatni ezt az állapotot, hanem csak a tudatosságunkat fogja eltolni abba az irányba, hogy felismerjük a rejtettnek tűnő energiaforrásainkat, és helyreállítsuk a kapcsolatunkat velük. Ahogy fejlődik a tudatosságunk, lassan felismerjük, hogy az energia mindig jelen van, és mindig annyi van belőle, amennyire szükségünk van. Valójában semmiben sem szenvedünk hiányt, mert úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk.
Egy vinyásza-jellegű gyakorlás közben (mint amilyen a csandra krama is), a lélegzetnek folyamatosan és erőlködés nélkül kellene áramlania, mint a tenger hullámzásának. Ha túl sok feszültséget veszünk fel a belégzéssel, akkor ellazultabban kell végezni. Ha a kilégzés során szédelgést vagy kimerültség-érzetet tapasztalunk, akkor próbáljunk arra fókuszálni, hogy lassan és egyenletesen engedjük ki a levegőt. Lehetséges, hogy eleinte vissza kell térni a felszínesebb légzésre, mert a mély és lassú lélegzetvétel túl sok energiát ad vagy von el. Utána fokozatosan mélyíthetjük a légzést. Ha azt tapasztaljuk, hogy a figyelmünk elkalandozik, és a légzésünk túlzottan felszínessé válik (például megszűnik az uddzsájí hang), akkor koncentráljunk a mélyebb, tudatosabb, erőteljesebb, tüzesebb légzésre. Ne tartsuk vissza a levegőt se a belégzés, se a kilégzés végén. Az izmok megfeszítése a belégzés vagy kilégzés végén nem azonos a bandha alkalmazásával, hanem a szimpatikus idegrendszer aktiválódásának a jele. Ez általában a félelemre és feszültségre adott tudatalatti reakció, nem pedig egy kedvező folyamat. Egyes esetekben végezhetünk légzésvisszatartást tudatosan egy pózban vagy mozdulat előtt, de ilyenkor is törekedni kell a szimpatikus idegrendszeri reakció („fight or flight”) elkerülésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése