"Miközben a csillagokat néztem, hirtelen eluralkodott rajtam a tudatlanságom és a jelentéktelenségem érzése. Nagyon sok tanulás, gyakorlás, gondolkodás sem jutottam semmire, és így végül beismertem magamnak, hogy teljesen tudatlan vagyok, ami az életet és annak rejtélyeit illeti, és hogy nincs erőm ahhoz, hogy fényt derítsek rájuk. Ez egy nagy lépés volt számomra, mert akkoriban szkeptikus és agnosztikus voltam, y legalábbis azt gondolta, hogy nincs ott kint semmi, ami bármilyen módon hozzájárulhatnak a lelki szabadságom elérésében. De életemben először, bárminemű képmutatás, vagy bármibe helyezett hit vagy annak elutasítása nélkül, bármiféle előzetes elképzelés nélkül arra vonatkozólag, hogyan kaphatnék választ, vagy mi lehetne az, csak feltettem a kérdést. Nem valakinek célzottan, de megkérdeztem, hogy miről szól az élet, mi a célja, és milyen szerepet kell játszanom benne, ha kell.
Ami ezután történt, az szavakkal teljességgel leírhatatlan, de annyira fontos élmény, hogy mégis meg kell próbálnom. Emlékezzünk azonban arra, hogy a szavak egyáltalán nem elegek arra, hogy leírjuk azt, ami túl van a szavakon. Viszont segíteni fog abban, hogy megpróbáljuk intuitíve megérezni azt, ami a szavak mögött fekszik.
Hirtelen azt éreztem, mintha egy rejtett kéz meghúzott volna egy cipzárt, végig az égen. Ahogy a cipzár le lett húzva, és az anyag, ami eddig alkotta, egy olyan jelenet tárult fel előttem, amitől teljesen elállt a lélegzetem, elakadtak a szavaim, és megálltak a gondolataim is, úgy tűnt, hogy örökkévalóságig tartó időre.
Hirtelen úgy tűnt, mintha képes lennék belenézni a mély világűrbe, és végtelen számú naprendszer, galaxis és univerzum jelent meg a szemeim előtt. Láttam, ahogy a világok keletkeznek, virágzanak, majd elpusztulnak. Mindegyik világban számtalan fajt láttam kifejlődni, fennmaradni és alkalmazkodni. És utána, mindennek a forgatagnak a közepén egy hatalmas, határtalan lényt láttam lebegni. Úgy tűnt, hogy ennek a lénynek megszámlálhatatlanul sok karja van, melyekkel egyidejűleg fenntartotta, hordozta, fejlesztette, teremtette és újra elnyelte a megszámlálhatatlanul sok világot, galaxist és univerzumot. Ez a lény határtalan tudással, intelligenciával, szépséggel, szeretettel, szabadsággal, igazsággal és hatalommal rendelkezett. Megszámlálhatatlanul sok nyelven adta tovább a tudását egyszerre az összes mennyei lénynek, fajnak és kultúrának, akik az összes világban éltek. És úgy tűnt, hogy mindez a miriádnyi párbeszéd, ami egyszerre zajlott, egy hangba olvadt, az ÓM-ba. Ahogy felhangzott az ÓM, napok, bolygók és naprendszerek születtek belőle, és mind elfoglalták égi pályájukat. Az ÓM hatására az elektronok keringtek az atommagjaik körül, ebből jöttek létre a fizika törvényei, és a DNS, közte az emberi génállomány is.
Ahogy néztem ennek a hihetetlen színjátéknak a kibontakozását, eszembe jutottak a korábban megfogalmazott kérdéseim az élet értelméről. Utána láttam, hogy ez a határtalan Lény minden egyénhez szól a teremtéseiben, beleértve engem is. Ahogy az ÓM hang felém fordult, én is láttam, hogy ennek a lénynek és hangnak a kifejezése, teremtménye, kiáradása vagyok. Láttam, hogyan jött létre ebből az örök rezgésből a testem és az elmém és az egész világ, amiben léteztem. Még azt is láttam, hogy még az a gondolatom is, hogy az életem célját keresem, e Lény végtelen kreativitásának a kifejeződése volt, egy módja annak, ahogy ez a Lény folyamatosan újrateremtette önmagát más élőlények létrehozása által. Bár ennek az örök Lénynek egy része örökké tökéletes és mozdulatlan volt, egy másik része kifejezte önmagát, határtalan kreativitását és potenciálját azáltal, hogy a világgá és az összes élőlénnyé vált, beleértve engem a kis világomban és parányi, önmagamba merült gondolataimmal.
Amikor később rekonstruáltam annak az éjszakának az eseményeit, arra a következtetésre jutottam, hogy földi idő szerint körülbelül 45 percig vehettem részt ennek a Lénynek a határtalan eksztázisában és szeretetében. Az első eltérítő gondolat, amit észrevettem ezután az idő után, az volt, hogy valahogy mindenképpen meg kell őriznem ezt az élményt. Ez a gondolat volt az első, ami elválasztott engem ettől a Lénytől (legalábbis ezt gondoltam). Miközben még mindig láttam a Lényt, azon gondolkodtam, hogy miképpen hosszabbíthatnám meg ezt az élményt, egyre mélyítve azt az illúziót, hogy bármikor is elkülönülhetek tőle. Egy idő múlva eldöntöttem, hogy papírt és tollat ragadok (akkormég nem léteztek az elektronikus kütyük), hogy olyan pontosan leírjam az élményeimet, amennyire csak tudtam. Miközben a látomás lassan eltűnt a szemeim elől, felkeltem, fél órát sétáltam a biciklimig, utána még fél órát bicikliztem haza, s mire hazaértem az íróasztalomhoz, csak meredtem a fehér papírra, és fogalmam sem volt, hogy mit írhatnék le."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése