Azt a kérdést, hogy az őseredeti, végső elv Egy vagy pedig Kettő, könnyen áthidalhatjuk azzal a megközelítéssel, hogy a Purusa és a kiáradásai, azaz a különböző Saktik egyszerre azonosak és különböznek is. Az a magyarázat, hogy a Prakriti és a Purusa eredetileg egy elv volt, és valamikor különváltak, szintén csak a feltételekhez kötött tudatunk számára megkönnyített értelmezés, hiszen mi csak az események egymásutániságában tudunk gondolkodni, az idő, mint relatív fogalom, egy átléphetetlen dimenzió a számunkra. Tehát az időn túl, örökké létezik a Prakriti és a Purusa, akik egyszerre Egy és Kettő is.
Az advaita megközelítés egyik problémája az, hogy a Purusa vagy a Brahman kiáradásait nem tartják valóságosnak, sőt, maga a Purusa is homogén, leírhatatlan és mentes a tulajdonságoktól, változatosságoktól, az általunk tapasztalt világ, a Teremtés és annak változatossága pedig szerintük nem rendelkezik valós léttel, csupán a szennyezett tudatunkban képződő illúzió, amely magát az őseredeti Brahmant is befedte.
Most nem menjünk bele, hogy ez miként történt, hiszen a jóga filozófiája ezt könnyedén megkerüli azzal az állítással, hogy az Ísvara az a purusa-visésa (vagyis rendkívüli lélek), aki sohasem esik illúzióba, mindig felette áll a karmának, és végtelen tudással és erőkkel rendelkezik. Ezzel szemben a parányi purusák valóban megélhetik az Ísvarától való különlét állapotát és az illúzió, azaz a Prakriti befedő hatása alá kerülhetnek. A Prakriti befedi a tudatot, de ugyanakkor képes feltárni is az élőlény előtt a spirituális igazságot és valóságot, például a Kundaliní formájában.
A számkhja és a jóga felfogása szerint a világ, vagyis a teremtés nem illúzió, hanem valóságos. Az illúzió csupán abból áll, hogy a benne vándorló élőlények nem ismerik fel a Világ, mint kiáradás kapcsolatát az Ísvarával. De ettől eltekintve a fizikai, finomfizikai, sőt a spirituális világ is végtelenül változatos, és a megfigyelők (a lelkel) jelenlététől független létezéssel rendelkezik.
Ebből fakadóan az élőlénynek mindhárom szinten (fizikai, finom és lelki) vannak kötelezettségei, bizonyos törvények szerint vesz részt e világok működésében. A ránk háruló kötelezettségek (nevezzük életfeladatnak vagy küldetésnek) azt segítik elő, hogy megtapasztaljuk eredeti spirituális természetünket, annak teljes változatosságában és potenciáljában. Ha anyagi szinten minden életünkben kapunk bizonyos ajándékot és képességeket istentől, amivel elősegíthetjük az emberiség fejlődését és önmagunk kiteljesedését, akkor hiba lenne feltételezni azt, hogy ezek az egyéni jellemzők spirituális szinten egyáltalán nincsenek jelen.
Bár a szaguna Brahman, vagyis a formával és tulajdonságokkal rendelkező Isten az ágjá csakra aktiválásával tapasztalható meg, ez mégsem jelenti azt, hogy a gunák, azaz tulajdonságok, melyekkel a különböző istenformákat felruházzák a hívek (vagy amelyeket Isten maga nyilvánított meg az önmegvalósított szentek szívén keresztül), anyagiak, átmenetiek vagy illuzórikusak lennének.
Az advaita filozófusok igyekszenek túllépni a szaguna Brahmanon, vagyis az Ísta-dévatán történő meditáció eksztázisán, és a nirguna, azaz tulajdonságok nélküli Brahmanba igyekszenek beleolvadni. A brahma-nirvána mindenáron történő elérésére irányuló törekvés a legtöbb gyakorló számára nem természetes, és nagyon nehezen gyakorolható. Ne feledjük, hogy tárgy nélkül meditálni csak a szamádhi legfelsőbb szintjén, a nirbídzsa szamádhiban vagyunk képesek. Vannak olyan bölcsek, aki természetesen és jól érzik magukat a személytelen Brahman-létben, de nem mindenkinek ilyen a spirituális természete. A kezdő gyakorlónak sok-sok életen keresztül kell gyakorolnia a szvadharmáját (rá érvényes szent kötelességet) különböző szinteken, hogy a pszichológiai fejlődés és a csakrákon keresztül haladó spirituális evolúció minden lépcsőfokát végigjárhassa, és egyértelműen el tudja választani az Igazat a Hamistól, az Örököt az Átmenetitől és a Valóságot az Illúziótól.
Tehát az advaita is elköveti azt a hibát, amit sok más iskola hívei: kizárólagos érvényűnek tekinti a saját útját és megközelítését, és mindenáron igyekszik cáfolni mások (a szaguna Brahman különböző imádóinak) megközelítését. Pedig, ahogy az Anyatermészet nem illúzió, hanem valóságos, így ezek a különböző utak és megközelítések is valóságosak és fontosak egyes gyakorlók számára. Patandzsalí nem véletlenül említi az éka-tattva elvet, ami azt jelenti, hogy nem a különböző utak összehasonlítgatásával kell foglalkozni, hogy megtaláljuk a "legjobbat", hanem el kell indulni egy úton, amelyet a magunkénak érzünk, és hosszú ideig kell haladni rajta. Eben az esetben közelebb kerülünk a hegy csúcsához, vagyis Istenhez, és a végső szinten rájövünk, hogy a különbségek elenyészne4k, hiszen Isten határtalan, egyszerre Egy, Kettő és Sok is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése