A vinyásza krama alapelvei
Az ászana-gyakorlás terén Thirumalai Krishnamacharya kiemelkedő szerepet tölt be a modern jóga kialakulásában. Ő volt ugyanis az a mester, aki az ászanákat összekötő mozdulatokat, a vinyászákat a légzéssel és bandhákkal szinkronban oktatta. Az Ashtanga vinyásza jóga sorozatai is a vinyásza krama egy aspektusát képviselik, ugyanúgy, mint a csandra krama, vagy megannyi más, modern vagy pár száz éves hagyománnyal rendelkező gyakorlatsor.
T. Krishnamacharya három aspektusban oktatta a vinyásza krama jógát: vinyásza csikitszá, vinyásza sakti és vinyásza adhjátmiká. A vinyásza csikitszá a terápiás megközelítéssel és céllal összeállított gyakorlatsorokra vonatkozik; a vinyásza sakti az olyan sorozatokat jelöli, amelyek növelik az erőt és az állóképességet; a vinyásza adhjátmiká pedig az a jóga, amely a finomabb szintre visz, közelebb Istenhez. Ez utóbbi módszer nem kifejezett technikára vonatkozik, inkább az alkalmazott technikák célját jelöli meg. A gyakorlás első két formája az, amin keresztül odaadással fel tudjuk ajánlani a gyakorlásunkat a magasabb Önvalónak, az adhjátmának. Ez utóbbit bhakti-jógának, vagyis az odaadás jógájának is nevezik. Az odaadás kifejezés itt azt jelenti, hogy nem csupán jelen vagyunk látóként, ahogy a Jóga-szútra mondja, hanem az Isten iránti odaadásunk cselekvésre, szolgálatra ösztönöz. A bhakti tehát nem csak a meghódolás passzív formáját jelenti, annak a pozitív megerősítése, ami minden élőlény küldetése: hogy egyesüljünk Istennel és a magasabb Énünkkel a szeretetben és a szolgálatban.
A Sri K. Pattabhi Jois által tanított Ashtanga vinyásza sorozatok javarészt a (fizikai és energetikai) erő növelésére irányulnak, és ha figyelemmel gyakoroljuk, akkor az odaadásunkat is fejlesztik. Bár a sorozat gyakorlásának van bizonyos mértékű terápiás hatása (de ez inkább mellékhatás, mint fő), a kötött sorozat nem sok lehetőséget hagy a személyre szabásra. K. Pattabhi Jois úgy tanította, hogy nem változtatunk a sorozaton az egyéni igényeknek megfelelően. Ezzel szemben például a T.K.V. Desikachar által tanított vinyásza krama (Vinijóga) már sokkal inkább személyre szabja a gyakorlást az egyéni terápiás igényeinek megfelelően, és ugyancsak fejleszti az odaadást. De ne várjunk tőle túl sok erőt és saktit.
B.K.S. Iyengar megközelítése sokat adhat bármely vinyásza-gyakorlónak, mert elősegíti a testünk működésének mélyebb megértését, és rávezet az összehangoltság érzetére. Ugyanakkor hiányzik belőle a flow és az önállóság, ami a mysore gyakorlás lényeges összetevője. Ugyancsak az egyik legtökéletesebb és legpreciózebb módszer a különböző sérülések és betegségek terápiájához. A Sivananda és a Satyananda tradíciók megközelítése viszonylag egyszerű, ami az ászana-gyakorlást illeti, mivel ezek az iskolák inkább az odaadást helyezik előtérbe a fizikai test és egészség fejlesztésével szemben. Olyan filozófiai hátteret adnak a jóga-gyakorláshoz, amit sok nyugati irányzat hajlamos elhanyagolni.
Egy teljes körű jóga-rendszer a terápia, erő és odaadás három aspektusának kombinációjával dolgozik. Az erő fejlesztését viszonylag könnyű összehangolni a terápiás hatásokkal, ha a megfelelő technikákat alkalmazzuk. Például, ha megpróbálunk végrehajtani egy új, nehéz ászanát, akkor nagyobb a sérülések kockázata. Viszont ha nem intézünk időnként kihívásokat és nem tűzünk ki motiváló célokat magunk elé, akkor hajlamosak vagyunk veszíteni az energiánkból és a motivációnkból. Az első állapotot a radzsasz (túlzott aktivitás) jellemzi, míg a másodikat a tamasz (túlzott passzivitás). Ezt a két állapotot kell megfelelően integrálni ahhoz, hogy a harmadik minőség, a szattva egyensúlya felé tudjunk haladni. Ha elindulunk az egyik szélsőség irányába, akkor előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a másikkal. Így vagy úgy, de minden út Isten felé vezet, amennyiben felismerjük ezt. Ez a vinyásza adhjátmiká megközelítés. Minden mozgás az isteni forrásból indul ki. A tudatosság, mely a tudatunk legfinomabb mozdulása, Isten tudatossága felé visz bennünket.
Összegzésképpen, a vinyásza krama jóga a zenetanuláshoz hasonlítható. Először az ember skálázni tanul, azaz számtalanszor ismétli az egyes ászanákat, hogy azok rögzüljenek. Utána megtanulja az alapműveket játszani kottából (vezetett ashtanga), majd anélkül (mysore gyakorlás). Végül eljut oda, hogy önálló műveket is tud szerezni, vagy pedig improvizálni is tud. Tehát sok-sok év alatt eljuthatunk arra a szintre, ahol mi állítunk össze sorozatokat, akár személyre szabottan, akár improvizatív módon, tetszés szerint keverve a terápiás, erőfejlesztő és odaadást fejlesztő aspektusokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése