Menedék vagy menekvés?

A meditáció, a spirituális élmények, a transzélmények mind olyan kiutat jelentenek a hétköznapi valóságból, melyek közelebb visznek önmagunkhoz. Gregor Maehle is figyelmeztet azonban, hogy ha valaki túl sok időt tölt a szahaszrára csakrában meditálva, akkor az egója feloldódik, és az ő személyiségére, karmikus élethelyzetére vonatkozó kötelezettségek teljesítése nehézzé válik, megjelenik az érdektelenség. Éppen ezért figyelmeztet arra, hogy csak akkor merüljünk bele ilyen mértékben a meditációba vagy a transzélményekbe, ha már letudtuk az anyagi kötelezettségeinket (család, gyereknevelés, adósságok, önfenntartás stb.), és az ezekkel kapcsolatos vágyak is alábbhagytak. Máskülönben a meditációs élmény a személyiségünket teljessé tévő menedék helyett menekvéssé válik a hétköznapi élet kihívásai elől.

Az rendben van, hogy az emberben felébred a vágy a spirituális dolgok iránt, és ezzel párhuzamban alábbhagy az anyagi célok hajszolása utáni vágy. Ebben a helyzetben azonban, a Bhagavad-gítá tanításai szerint, kötelességszerűen kell végrehajtani a ránk rótt feladatokat, az eredmények élvezete iránti vágytól mentesen. Ez magasabb rendű, és biztonságosabb módszer, mint a teljes tétlenségbe való merülés, melynek során sokkal nehezebb elégetni a szívünkben még fennmaradó karma-magokat, amelyek idővel kihajthatnak, és vágyakat szülhetnek, melyek kizökkentenek a meditációból. 

Ha valaki a transzélményekbe menekül a hétköznapi élet kihívásai és kötelezettségei aló, az olyanná válik, mint a drogfüggő, aki azért szeretné megváltoztatni a tudatállapotát, hogy el tudjon feledkezni az anyagi síkon őt érő szenvedésekről és boldogtalan állapotról. Ugyanezzel együtt azonban még inkább kihátrál az anyagi kötelezettségek teljesítése alól, és felelőtlenné válik, ezáltal a saját boldogságát kockáztatva, melyet az egyensúlyban kellene megtalálni. Nem szabad tehát meditáció- vagy transzfüggővé válni, hanem meg kell tanulni integrálni a transzélményeinket a hétköznapi életünkbe és annak értékrendjébe is. Valójában bármilyen spirituális folyamatnak csak annyi értéke van a számunkra, amennyit az elért eredményekből az életünk "alsóbb" síkjain is kamatoztatni tudunk. A boldogság a harmóniában keresendő, az "arany középen", ahogy Buddha mondta, a cselekvés és tétlenség, a vágy és vágytalanság, a kötelesség és eksztázis közötti vékony határmezsgyén. Vagy jógikus megfogalmazásban: amikor képessé válunk megszabadulni a Nap és a Hold szélsőségeitől, és mindkét energiát teljességel integrálni tudjuk a szusumnába (a középső energiacsatornába), akkor a Kundaliní felébred, és kivezeti a lelket az illúzió erdejéből, Isten szintjére vagy színe elé hozva a gyakorlót. 

A spirituális élmények tehát menedéket, otthont kell hogy jelentsenek, ahová mindig visszatérhetünk, és felvértezhetjük magunkat az újabb harcok, kihívások ellen, melyekkel még szembe kell néznünk, mielőtt teljesen belemerülhetünk a szamádhiba.