A jóga gyakorlása általában növeli az érzékenységet. A megnövekedett érzékenység nélkül a tudatosság nem nagyon alakulhat ki. A külső szemlélő számára (barátok, családtagok stb.) vagy magának a gyakorlónak a szemszögéből is mindez úgy tűnhet, mintha a rosszabb énünk jönne felszínre a jobb helyett. Ez azért van, mert érzékenyebbek vagyunk a felmerülő változásokra és jobban befolyásolnak bennünket, nem pedig kevésbé. Az érzékenységnek persze nem az kellene, hogy legyen az eredménye, hogy képtelenek vagyunk feldolgozni azt, amit érzünk, hanem az, hogy képesek vagyunk segítséget kérni, megosztani, és segíteni másoknak. Az a hajlam viszony, hogy a megnövekedett érzékenységgel együtt félrevonuljunk és magunkba forduljunk, nem csak gyakori, hanem szükséges is. Ez önmagunk segítésének egyik formája.
Amint érzékenyebbé válunk, fokozatosan egyre tudatosabbá válunk a kontaktus vagy elkülönülés különböző fázisaival önmagunkkal vagy a környezetünkkel szemben. Elkezdjük elfogadni, hogy mindkét állapot fontos, és egyforma hangsúlyt kell fektetni rájuk. Ha megpróbálunk az idő száz százalékában teljesen nyitottak lenni, vagy ha folyamatosan elzárkózunk minden külső befolyás elől, akkor nem természetes állapotot akarunk fenntartani, és ellen fogunk állni annak, ami van. Mindkét állapot az extrém szélsőséget jelenti, mindegy, hogy erőnek vagy nyitottságnak fogjuk-e fel. Az egyénnek szüksége van erős korlátokra és a megfelelő kapukra is, hogy beengedjük a változásokat és a látogatókat.
Az az elképzelés, hogy az ászana-gyakorlás elegendő a tökéletes egészség eléréséhez, kétségbe vonható. Az ászana-gyakorlás által bizonyos tekintetben erősebbek vagy hajlékonyabbak leszünk, más vonatkozásban viszont nem biztos. Mindig lesz valami változás, de a változás formája már túl van az irányításunkon. Ha mindig abban reménykedünk, hogy a jövő el fogja hozni a tökéletességet vagy akár egy pillanatnyi boldogságot, az egy olyan problémát vet fel, amit csak önmagunk elfogadása fog feloldani.
Mi a jóga? Mi az, ami spirituális? Az olyan gyakorlatok, mint azászana,pránájáma, és a meditáció finomíthatja a koncentrációnkat és fejlesztheti az öntudatosságunkat, de nincs olyan gyakorlat legyen az fizikai vagy finom szentű, amely önmagában spirituálisabb, mint valami más. A Lélek minden. Mindent áthat, tehát nincs olyan, ami nem a lélek. Ha a gyakorlásnak ezt vagy azt a módját választom, az jobb emberré tesz? Mi az az „Én”, ami nem elég jó, ami azt keresi, hogyan válhatna jobbá ezen gyakorlatok által? A gondolkodó Én és a létező Én közötti konflistus szeparációt okoz. A második Én felismerésének egyetlen feltétele a tudatosság. Minden filozófiai eszme és minden technika egy átmeneti állapotot testesít meg. Minden tanítási módszer ezen a bolygón a test, érzelmek és az elme határain belül mozog. Mindegyiknek megvan a helye és az ideje, és mindegyik potenciálisan hasznos. Minden gyakorlat, amit használunk, egy segédlet a tudatosság eléréséhez. De ugyanúgy, mint a ruhát, amelyet viselünk, végül le kell vetni. Az Önvaló belül van. Mi magunk vagyunk Az.
Amint megtanuljuk fenntartani a kapcsolatot a testünkkel, bármennyire kényelmetlen is, az önelfogadás elkezd megnyilvánulni. Az átalakulás akkor kezdődik, amikor testünket annak igazában tapasztaljuk meg. A jóga gyakorlása által megtapasztaljuk, hogy a testünk átmeneti, miközben tapasztaljuk a testérzeteket, a mozgást, de leginkább az üres teret, és hasonlóan tapasztaljuk meg az elmét is. Az Önvaló ezek közül egyik sem. Van egy testem, de nem vagyok a test. Van egy elmém, de nem vagyok az elme. Vannak érzelmeim, de nem vagyok érzelem. Az érzelmek mögött viszont ott van a béke, egyensúly és a szeretet, a végén pedig csak ez marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése