Az eredeti Szentháromság

Miután már másodszor azonosítja Gregor Maehle a Szentlelket a Saktival (női teremtő energiával, a Nagy Istennővel), szöget ütött a fejemben, hogy miért nincs jelen a női energia a Szentháromság keresztény tanában. Tudjuk azt, hogy léteztek és léteznek patriarchális és matriarchális társadalmak. Röviden szólva a patriarchális társadalmi berendezkedésben a férfiak a főnökök, és így Istent is inkább maszkulin formában személyesítik meg; míg a matriarchális társadalmakban az Anyaistennő tisztelete mindig előtérbe kerül, és itt a papság tagjai is dominánsan nők. Ehhez képest a kereszténységben Jézus Krisztusról hallunk, valamint tizenkét férfi tanítványáról, és az összes pap és egyházi tisztségviselő is mind férfi. Nem csoda tehát, hogy a Szentháromság kanonizált értelmezésében az Atya hímnemű, a Fiú szintén, míg a Szentlélek vagy Szentszellem legfeljebb semleges nemű isteni energia. A női energia a Szűzanya formájára lett redukálva, akinek ontológiai és teológiai szempontból viszonylag marginális szerep jutott. A fenti ábrázoláson is megjelenik a Szűzanya, akit a Sezntháromság megkoronáz, azaz tudat alatt "felemeli" a saját szintjére, a Szentháromságnak hivatalosan alárendelt szerepéből azonban nemigen akart engedni az egyház. 

A valóság azonban közelebb áll ahhoz, amit "klasszikus családmodellnek" szoktunk nevezni, vagyis az Atya mellett mindig van egy Anya, és a teremtményük a Gyermek, aki mindkét nemű energiát magában hordozza. Egyiptomban Ozirisz az Atya, Ízisz az Anya és Hórusz a Fiú. A szánkhja filozófia megközelítésében az Atya a Purusa, azaz Siva vagy Visnu, a teremtő Ősnemző, míg az Anya, vagy a Szentlélek a Prakriti, azaz Párvatí vagy Laksmí személyisége lenne. A Nagy Anyaistennő méhében születnek meg a kis élőlények, akiknek lelke (átman) az Atyától származik. Az átman neme filozófiailag vitatott, legalábbis ami az indiai forrásokat illeti. Egyes források mini-purusának tekintik, aki messze nem rendelkezik olyan kontrolláló erővel, mint az Atya, a Legfelsőbb Férfi (parama purusa), de mégis a hasonmása. Más források a prakriti, vagyis isten energiája kategóriájába sorolják a lelket (dzsívát), mivel ugyanúgy szolgaként van alárendelve Istennek, mint az Anyaistennő. Ez a szolgálat persze a szereteten alapul, és nem jelent tényleges alárendeltséget, de a szeretetben mindig kölcsönös szolgálat történik. Persze vannak olyan források is, amelyek az egyéni tudatot nem nélkülinek tartják. Ezek jellemzően az advaita (non-dualista) megközelítést képviselő iskolák, melyek szerint a Purusa is nem nélküli (a brahman), a prakriti pedig csupán illúzió. 

Valószínűleg az a megértés közelebb vezet a valósághoz, hogy az egyéni lélek egyszerre rendelkezik a prakriti és a purusa jellemzőivel is, de parányi mértékben, az Atyához és az Anyához viszonyítva. Bár a kereszténységben abszolútizálval lett a Fiú, vagyis Jézus Krisztus szerepe, ő valójában minden lelket képvisel, és példát mutat abban, hogyan kell az isteni élet útján haladni. De ezt sok más szent, vallásalapító és önmegvalósított bölcs is megtette előtte és utána is, még ha nem is váltak olyan exkluzív kultuszfigurává, mint Jézus Krisztus. És ezen megvilágosodott lelke között voltak női testbe inkarnálódott lelkek is. Lezárásképpen érdemes megjegyezni, hogy fentebb a lélek spirituális sajátosságairól volt szó, és nem a fizikai testhez vagy az elméhez kapcsolódó női/férfi polaritásról. Ezek a pólusok ugyanis életről életre váltakozhatnak, és a felszabadult lélek túllép ezeken az anyagi kettősségeken.