Az agy és az elme

A pszichológia egy viszonylag fiatal tudomány, mely az ember tudati jelenségeit igyekszik vizsgálni és értelmezni, valamint segíteni, ha baj van. A pszichológusok alapvetően kétféle megközelítéssel dolgoznak: a monista és a dualista megközelítés. A monista elképzelés szerint az embert egy elv alkotja, mégpedig az anyag, és annak differenciálódásából és megfelelően magasan szervezett egységeinek működéséből fakadnak a tudati jelenségek. Vagyis a mentális és tudati folyamataink mintegy az anyag "visszhangjai", és amint az anyag (jelen esetben az agy és az idegrendszer, vagy mondhatjuk, hogy az emberi szervezet, mint működési egység) elkezd dezintegrálódni a halál pillanatában, a tudati jelenségek is megszűnnek. Természetesen ez a megközelítés nem fogadja el a reinkarnáció tényét, vagyis azt, hogy az elme és a tudat a testtől függetlenül, a test létrejötte előtt és a halála után is képes létezni, majd egy másik testbe vándorolni. 

A dualista álláspont szerint az emberi lényt két elv alkotja, a tudat és a lélek. Ez a megközelítés már közelebb áll a védikus számkhja filozófia prakriti-purusa elvéhez, és nagyobb lehetőséget ad az agy, mint fizikai objektum, és az elme, mint finomfizikai mező működésének és kölcsönhatásának megértéséhez. Az agy és az idegrendszer olyan sejtek hálózatának összessége, melyek elektromágneses impulzusok (agyhullámok) segítségével képesek raktározni és továbbítani az elme és az érzékszervek által észlelt és feldolgozott információkat és benyomásokat. Ennek folyamatára mindjárt visszatérünk. A fizikai érzékszerveinket idegpályák kapcsolják össze az aggyal, és ezért úgy tűnhet, mintha az érzékszervi ingerek felfogása, raktározása és a rájuk adott válaszinger valamilyen automatizmus alapján zajlana. A valóságban azonban mindez tudatos vagy féliig tudatos folyamatok során jön létre. A fizikai érzékszerv, például a szem csupán a "tokja" a látás érzékszervének, mely biztosítja a fényt alkotó részecskékkel (a fotonokkal) történő kölcsönhatást. Tudjuk azonban, hogy a vak ember is lát színeket, illetve képes tájékozódni a térben és "észlelni" bizonyos tárgyakat, ugyanakkor a látó ember is sok esetben nem veszi észre, azaz nem észleli tudatosan azokat a tárgyakat, melyek a látómezejébe kerülnek. 

Hogy megérthessük az agy és az elme kapcsolatát, egy informatikai példát fogunk használni, mely a robotok és a mesterséges intelligencia korában egyre aktuálisabb, bár persze nem száz százalékosan találó, mint ahogyan egyik hasonlat sem. Az agy a hardver (a számítógép mechanikai része, mely áramkörökből, memóriából, processzorokból és különböző információtároló egységekből áll). Az elme pedig a program, ami a gépen fut. Tudjuk azt, hogy a programot bármelyik gépen megírhatjuk,azután telepíthetjük egy másikra, illetve az általa kezelt adatokat is átvihetjük egyik vagy másik számítógépre. A szoftver látszólag nem képes futni vagy működni a hardver jelenléte nélkül, manapság azonban egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogy az információ tulajdonképpen valamiféle mezőben létezik, melyből csak "lehívják" azt az adott számítógépek. 

Ha kikapcsoljuk a gépet, akkor a szoftver látszólag megszűnik létezni, de tudjuk azt, hogy a következő elindításnál tovább fut, és ismét hozzáférhetőek lesznek az eltárolt információk, akár egy másik gépen is. Ugyanakkor szoftver és operációs rendszer nélkül a legjobb számítógés is haszontalan ócskavas. Az elme tehát a szoftver, mely a "felhőben" létezik, vagyis a Kollektív Tudatban létezik, nevezzük akár Istennek, akár Brahmannak. Egy inkarnáció során telepítődik egy bizonyos hardverre, és annak érzékelőit, berendezéseit használja. Ezek alkoltják a fizikai testet, annak cselekvő és tudásszerző érzékszerveivel együtt. Képes kommunikálni a külvilággal, és hatást gyakorolni arra, ugyanakkor feldolgozni az őt ért élményeket, benyomásokat.

Hogyan zajlik az érzékelés folyamata? Az érzékszerven keresztül egy valós idejű inger érkezik az elmébe, melyet fel is fogunk, ha figyeltünk. Ha nem figyeltünk, akkor vagy azonnal a tudatalattiba kerül, vagy nem is okoz lenyomatot az elmében. A valós idejű érzékszervi inger feldolgozása úgy történik, hogy az elme összehasonlítja azt az előzetesen szerzett, hasonló kategóriájú benyomásokkal, és értékeli, osztályozza a várható kimenetelt. Kialakítja a viszonyulását hozzá (kellemes/kellemetlen, tetszik/nem tetszik, hasznos/káros stb.) az elme általában minősít és ellentétpárokban gondolkodik, és a múltban szerzett benyomások szűrőjén keresztül "megszínezi" az új benyomást, vagyis nem képes tárgyilagosan befogadni azt. Ezeknek a benyomásoknak az összessége alakítja ki a vászanát, vagyis feltételekhez kötött természetet, azt a mintázatot, amely alapján egy-egy újabb ingerre reagálunk, akár tudatosan, akár ösztönösen. 

Az elme tehát minősít, ítélkezik, és szándékot formál, érzéseket, érzelmeket él át vagy dolgoz fel, hullámzik. Ehhez képest az agyunk sokkal tárgyilagosabban működik, de mivel kiszolgálja az elmét, ezért annak az utasításai alapján kommunikál és reagál. Az elme koncentrálásával, a hullámok elcsitításával a móltbeli szamszkárák hatása is lecsöken, és sokkal tudatosabban, tárgyilagosabban, befogadóbban tudunk jelen lenni a MOST-ban, mint a háborgó, csapongó elme esetében. Az elmében rögzül benyomások, a kialakult feltételekhez kötött természet, valamint a vágyaink és a karmikus visszahatásaink összessége is tovább vándorol a lélekkel együtt a halál pillanatában, és egy másik hardverre "telepítődik" a következő testetöltéskor. Ez az oka annak, hogy a legtöbben nem emlékszünk tudatosan előző életeink benyomásaira, ám azok ott vannak, és alakítják az életünket, személyiségünket. A meditáció, transz és hipnózis állapotában ezek a benyomások könnyebben hozzáférhetőek és tudatosíthatóak, bár ez nem változtatja meg szubjektív voltukat. A lélek csak akkor képes megismerni és tárgyilagosan szemlélni összes eddigi szamszkáráját és karmikus szövedékét, amikor mer kiszabadult a téves azonosítás alól, és nagyjából elérte a megvilágosodást. Persze a megvilágosodás vagy szamádhi mértékével összhangban a múltbeli feltételekhez kötött természetünk jelentősége is rohamosan csökken, míg elérjük azt az állapotot, amikor már egyáltalán nem érdekel a múltunk, mert megtapasztaljuk örök, lelki természetünket.