A sas útja

Azt mondják, hogy nem szokás az embernek a nagy nyilvánosság elé tárnia a meditációs élményeit, de én most kivételt teszek, mert ezt az élményt mindenképpen le akartam írni, akkor meg már hadd olvassa el, akit érdekel. Heti egyszer szoktam leckét venni sámándobolásból Ölvedi Gábortól, akivel most szombaton a workshopot is tartjuk. Ma az volt a feladat, hogy 15-20 perces utaztatásra visszük egymást a dobbal, ő kezdte. Én lefeküdtem, és igyekeztem elengedni minden elvárást, majd ellazítottam a testemet és a légzésemet, amennyire tudtam. Az is feladat lett volna, hogy figyeljem, milyen hangok milyen élményeket idéznek elő, de az az igazság, hogy belefeledkeztem a felmerülő képekbe vagy megélésekbe, így nem mindig tudtam összekötni, hogy éppen hogyan szólt akkor a dob. Eleinte Gábor húzkodta az ütőt a dob felszínén, ami alatt mintha küzdöttem volna, hogy elhagyjam-e a testemet vagy ne. Utána ez a szakasz véget ért, és megjelent az első kép, ami nem teljesen olyan volt, mint egy álom, hanem inkább olyan, mintha valaki sugallná nekem ezeket a gondolatokat, vagy mintha valami fátyol mögül néztem volna végig, amit láttam, átéltem. Az első kép sötét sziklák vagy hegyek voltak, amelyek előttem magasodtak, és a kő felszíne feketés volt, de az éleinél mintha zöldeskék, fluoreszkáló fény tündökölt volna át. A háttér is eléggé sötét volt. Utána lassan kitisztult, kivilágosodott a kép, és a tiszta kék eget láttam magam előtt, melyben megjelent egy sárgás, vagy aranyszínű sas. Ahogy a sas szárnyalt az égen, nem távolodott tőlem, hanem egyre közelebb került hozzám, mintha egy idő múlva ráültem volna a hátásra, vagy én magam változtam volna sassá. Tovább repültem a szikrázó napsütésben, alattam egy tengernyi méretű tó terült el, melynek sötétkék hullámain megcsillantak a nap sugarai. Minden csendes volt, és a magasban nem érződött, hogy milyen sebesen repülök.

Egy idő múlva hirtelen egy nagy sziklafalhoz értem, és belekerültem egy sötét, keskeny alagútba, melyen végig kellett repülnöm. Nem volt félelmetes, de tudtam, hogy végig kell mennem az alagúton, és a vége felé mintha valami halvány fény derengett volna. Ahogy kiértem belőle, egy kis tó partjára érkeztem, ahol leszálltam megpihenni, és szomjamat oltottam a tóból. Először még sasként ittam, majd fokozatosan már ismét emberi formában. Ahogy felemeltem a tekintetemet, észrevettem, hogy egy hatalmas barlangban állok egy hegy gyomrában, de nem volt teljesen sötét, hanem kellemes, otthonos fény szűrődött be egy nyíláson át a barlang tetején keresztül. Több emelet magas üregben voltam, és a közepén egy óriási ülő Siva-szobor volt, sötét, de inkább kékeszöld színű kőből. Az arcáig szinte fel sem tudtam nézni, csak azt láttam, hogy kígyók tekergőznek a karján és a lábán, de nem voltak félelmetesek. Valamint azt is észrevettem, hogy a tavat az Úr Siva testén végigcsorgó eső- és harmatcseppek táplálják, melyek összegyűltek egy medencében a lábai előtt. 

Ekkor az Úr Siva arca felé fordultam, melyet körberagyogott a barlangba beáradó napfény, és a testem fokozatosan súlytalanná vált, majd vízszintes testhelyzetben lebegni, emelkedni kezdtem, egészen az Úr Siva homlokáig vagy harmadik szeméig. Ott finoman belehatoltam a szoborba, mintha beszippantott volna magába. Ezután a lebegő érzés után a következő benyomásom az volt, hogy kőből van a testem, és arccal lefelé a földbe nyomódok. Esésre nem emlékszem, csak arra, hogy azután valahogy visszatértem a testembe, és érezni kezdtem, hogy a földön fekszem és ólmosak, kőszerűek a végtagjaim. A kezemben és a lábamban zsibbadást, bizsegrést éreztem különböző helyeken, tudtam, hogy a jógateremben vagyunk és hallottam, éreztem Gábort dobolni mellettem. A következő percek ebben a kábulatban teltek, még szólt a dob, de már nem jött több kép. A végén, amikor Gábor a visszahívó részt játszotta (gyors, szapora dobütem, mely pár perc alatt lecseng), még megjelent egy kép, mintha egy épület vagy templom kupoláját láttam volna, melyet sok apró, háromszög alakú csúcs díszített. De a dobszó végeztével ez is elmúlt, és teljesen magamtól visszatértem az éber tudatállapotra, és mindenre emlékeztem, még most is emlékszem. Utána én doboltam Gábornak, és ő utazott. 

Mindezt csak azért írtam le, hogy ne gondoljuk azt, hogy olyan rendkívüli dolog a testen kívüli utazás, vagy azt, hogy különböző pszichotróp anyagokhoz kell nyúlni, ha szeretnénk átélni. A sámándob és egy tapasztalt utaztató éppen elegendőek ahhoz, hogy az alvás és ébrenlét határára tereljenek, és megéld azokat a dolgokat, melyekre szükséged van az adott pillanatban az egészséged, harmóniád visszanyeréséhez. Ha szeretnétek ti is hasonlókat megtapasztalni, akkor gyertek el most szombaton a "Halhatatlanság Tava" workshopra, melyet Gáborral tartunk közösen az Atma Centerben.