Egyetértek vele, hogy emellett a lehetőség mellett nem lehet, vagy nem kell tétlenül elmenni, még egy "egómantes" életet élő jóginak sem. Nekem is azokkal a tanáraimmal a legnehezebb (legalábbis marketing-szempontból), akikről soha egyetlen jógás kép vagy videó sem készül, így annak ellenére, hogy tényleg kiváló tanárok, csupán a szóbeszédre hagyatkozva terjed a hírük. Persze ez nem azt jelenti, hogy az embernek aránytalanul nagyra kell növelnie online jelenlétét és személyiségét, mert hát végülis a jógaoktatás elsősorban egy személyes dolog, embertől emberig terjed. Ezt bizonyítja talán az is, hogy egyre többen kezdenek magán jógatanárt keresni, a személyi edzőkhöz hasonlóan, akinek nyilván nem csak a szaktudása, de az empátiája, személyisége, példája is inspiráló lehet egy kliens számára.
Végtére társas lények vagyunk, és bár a személyes interakcióink egy részét valóban helyettesítheti az online média, a posztolás, lájkolás, kommentelés stb., de azért a személyes kontaktus mindig is egy élő és az érettebb személyiséggel rendelkező emberek számára fontos mozzanat marad.
Nos, amiről igazából beszélni szeretnék a mai posztban, az a tanítás, gyakorlás és példamutatás közötti szerves kapcsolat és összhang. Számomra mindig is azok voltak a leghitelesebb tanítók, bármiben is, akik hittek abban, amit tanítottak, őszintén gyakorolták azt, és örömüket lelték benne. Az, akinek csak elméleti tudása van, de nincs saját megtapasztalása, engem is csak arra a szintre fog tudni elvezetni. A BHAKTI Főiskolán például tanárként sokszor belebonyolódtunk a flozófiai intellektualizálásba, nem igazán látva annak a gyakorlati kapcsát a saját életünkkel, illetve a tanulók életével. De hát a filozófiában és a spiritualitásban ez megesik, ott néha nehéz pragmatikusnak lenni, bármennyire is akar az ember.
A virtuális "instaguruk" általában véleményvezérek. A legtöbbször fiatal srácok vagy lányok, akiknek a posztjait és azok tartalmát elsősorban a lájkok mennyisége irányítja. Persze a gurusághoz hozzá tartozik az is, hogy valamit a zászlódra kell tűznöd, például a veganizmust, és jól megideologizált módon el kell hitetni a követőiddel, hogy te 100% vegánként fejlettebb vagy, mint máshogy étkező embertársaid, és a követőid is azok lesznek, ha "megtérnek". Nos, ez csak egy példa, mert amúgy én is vegán vagyok, de az online kommunikációmat nem ennek szentelem elsősorban, azt a burkolt vagy néha nem is annyira titkolt agressziót, amivel egy vegán aktivista néha el tud ítélni vagy megbántani másokat, akik "támogatják" a hús- és tejipart, pedig végképp nem akceptálom és nem tartom célravezetőnek. De nem is ez lesz most a lényeg.
Mi van akkor, ha kiderül, hogy egy közösségi médiaguru erőteljesen azt sugallja a posztjaival, hogy ő aztán száz százalékig vegán és naturál, közben egy jó szemmel és tapasztalattal rendelkező sport-dietetikus élből látja rajta, hogy vagy kokszol, vagy állati eredetű fehérjét is tol titokban, vagy mindkettőt? Igazából semmi. Illetve de, igen, becsapja és hiú ábrándfelhőbe kergeti azokat, akik ugyanezt az izomzatot és szálkásságot remélik majd a vegán, vagy uram bocsá a 80-10-10 "fruitarian" étrendtől. Több ilyen "vegán testépítőt" is látok a neten, és nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy mindannyian olyan tisztán étkeznek és edzenek, ahogy láttatják.
A "láttatás", a virtuális azonosságunk "jobb színben feltüntetése" gyakori a testképzavaros embereknél, és a vegán testéptők erre csak egy példa volt. Vannak köztük tinimodellek, fitnesz-guruk és egy csomó más "szakértő", aki mutatja az utat és viszi a fáklyát. A testképzavar egyik melegágya pontosan önmagunk becsapása, a rólunk alkotott kép "retusálása", a vélt tökéletességig történő torzítása.
És akkor folytassuk a sort az olyan gyógyítókkal, akik képesek meghamisítani a kezelési eredményeket és a leleteket, eltüntetni a sikertelen kezelések nyomait és a reklamációkat, "elnémítani" azokat, akik nem voltak megelégedve a szolgáltatásaikkal, vagy akiknek a kezelése kudarcba, vagy éppen tragédiába fulladt. Nem vagyunk istenek, szóval nem fogunk tudni mindenkit meggyógyítani. De az feltétlenül fontos, hogy a gyógyító ne ártson, ne haladja meg a szakmai kompetenciáját, és mindig az előírt protokollok szerint járjon el, ne bírálja felül azokat holmi légből kapott ezoterikus "tanok" alapján. Ha nem tud segíteni, akkor legalább ne ártson. Se fizikai, se pszihcés szinten.
Ha egy új gyógyítóval, segítővel ismerkedem, mindig meg szoktam nézni a honlapját, végignézem a képeket, videókat ha vannak róla. Ha már az arcán látszik, hogy nincs harmóniában önmagával, és nem úgy él, ahogy egy gyógyítónak illene, akkor nem erőltetem tovább a dolgot, bármennyi diplomája és pozitív visszajelzése is van a honlapján a szolgáltatásával kapcsolatban.
A spirituális téren is persze nagy a szórás, és az őszinte keresőnek nem elég a naivitás ahhoz, hogy ne szedjék rá. Nem árt, ha van mér egy kis tapasztalata és rálátása is arra, hogy milyen utat keres, és ki az, aki valóban rendelkezik belső értékekkel, a külső sallangokon túl. Sőt, talán minél kevesebb a külső, látványos elem (ruha, frizura, varázslás, allűr, érthetetlen fogalmak és talányos mondatok, semmitmondó közhelyek), annál könnyebb kihámozni közüle a belső lényeget. Talán ez is olyan, mint amikor egy jó vízszerelőt akarunk hívni. Szinte jobban kell tudni nála, hogy mi a megoldandó probléma ahhoz, hogy ne vágjon át. Valahogy a spiritualitásban is így van: Ha te viszonylag egyenesbe jöttél azzal kapcsolatban, hogy mit is keresel, akkor könnyebben felismered azokat, akik marhára eladják magukat "látónak" meg "gurunak", de fogalmuk sincs arról, hogy merre tartanak a saját életükben. Nálam például az egy jó pont szokott lenni, ha az adott spirituális szakértőnek legalább van egy családja, egy-két gyereke, mert akkor legalább néhány olyan ember van körülötte, akiknek nem játszhatja meg magát egész nap, és akik hajlandóak hosszú távon elviselni, tehát jó eséllyel nem lesz száz százalékban narcisztikus, pszichopata kontroll-freak. Ha nagyon sok pénzt keres a tevékenységével, az nálam nem feltétlenül jó pont, mert a pénz még a jószándékú embert is megbolondíthatja egy bizonyos szint után, és valóban kell hozzá egy lelki érettség, hogy az ember ne kezdje el fölösleges hülyeségekre kiszórni.
Nem véletlen persze az a tradicionális módszer, amire ma már egyre kevesebbünknek van ideje és lehetősége, amikor a tanítvány a guruval együtt lakott legalább tíz évig, és így sok minden nem maradhatott rejtve előle. Ha azután is képes volt a guru megtartani a hitelét a tanítvány szemében, akkor az egy jele volt annak, hogy a tanítás és a példamutatás, gyakorlás kéz a kézben vannak nála.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése