Tízezer év

Egy kicsit elúszott velem a január, és ezen még az sem segített, hogy január kilencedikén volt a negyvenhetedik születésnapom, ami nagyon szép napra sikeredett, de azért közben nagyon sok a feladat. Így a blogomhoz is csak most tudtam nekiülni, igyekszem behozni az elmaradt napokat. Az én születésnapom közel esik az évkezdethez, így kétszer is elgondolkodhatok ilyenkor, hogy mihez kezdek a következő évemben, és mit sikerült véghezvinni az előzőben. Régebben úgy negyven felé közeledvén még el-elgondolkodtam, hogy vajon leéltem-e már az életem felét, vagy mér kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt. De aztán közben rájöttem, hogy ennek nem igazán van sok jelentősége. Persze az ember készít tervet több évre előre, meg egész életére, és vannak olyan dolgok, amiknek a megvalósulására valóban éveket kell várni és sokat kell tenni is érte. De azért leginkább igyekszem a MOST-ban élni az életemet, és a jelen pillanat kihívásaira koncentrálni, azokból is van épp elég. 

Tavaly írtam egy blogbejegyzést "Tíz év" címmel, nos ez a mostani, ha úgy tetszik, annak a továbbgondolása. A múltkor Mysore gyakorlás közben odafordult hozzám a tanárom, és rámutatott a mellettem elmélyülten jógázó fiatalemberre. "Ő itt egy többezer éves jógi". Természetesen kétségem sem volt állítása igazát illetően, még csak rá se kellett néznem a srácra, elég volt a kisugárzásában fürdeni, és megnyíltak a végtelenség kapui a bensőmben. Gyakran hajlamosak vagyunk években, napokban, órákban, percekben mérni az életünket, a fejlődésünket, és latolgatjuk, hogy honnan hová jutottunk már el és hol szeretnék lenni például tíz év múlva. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a siker a jógában életekben, tízezer években mérhető. A Szatja-júgában, amikor a meditáció volt a fő önmegvalósítási módszer, az emberek százezer évig éltek, és ezt végigmeditálták. A végére, ha jól ment minden, elérték a mag nélküli szamádhit és felszabadultak. A Trétá-júgában már csak tízezer évig éltek az emberek, és ezalatt védikus mantrákat énekeltek és áldozati szertartásokat végeztek, a jógik pedig szigorú aszkézisbe merültek, hogy meglássák Istent. A mostanit megelőző korszakban, a Dvápara-júgában az emberek ezer évig éltek, és minden nap imádták Isten szobrait a templomokban. Mindezt ötezer évvel ezelőtt felváltotta a Vaskor, a Kali-júga, amikor a szerencsésebb emberek megérik a száz évet, de van, aki csak a felét-harmadát. Az Ószövetség a Dvápara-júga végéről szól, és Ábrahám első nemzetségeiben még olvashatunk olyan emberekről, akik több száz évig éltek, és kétszer-háromszor akkorák voltak, mint a mai ember. De azután meg lett tiltva az állatáldozat és az istenszobrok imádata, mert a mai korban a mantra formájában lehet a legkönnyebben megközelíteni Istent. Ezt tették az ószövetségi zsidók is, akik Jahve száz nevét ismételgették, és sok más vallás is használ különböző mantrákat. De persze az előző korok spirituális technikái is megmaradtak, csupán a hatékonyságukból veszítettek némiképp, illetve mi nem vagyunk már annyira alkalmasak a gyakorlásukra. 

Szóval a jóga gyakorlásában tíz év vagy egy élet olyan, mint egy csepp az óceánban: igen sok kell belőle, mire tekintélyes vízmennyiségre teszünk szert. Tehát nem kell elkeseredni, ha tíz év gyakorlás után nem megy az egyik vagy a másik póz, vagy esetleg túl türelmetlenek vagyunk még a pránájámához, a meditációhoz. Azt nem szabad elfelejteni, hogy amit ebben  az életünkben megteszünk, bármi kevésnek is tűnhet, az hozzáadódik mindahhoz a spirituális eredményhez, amit előző életeink során összegyűjtöttünk, és mindez lassacskán gyűlik, amíg teljesen el nem oszlatja a tudatlanság sötétjét az elménkben, és fel nem ragyog benne teljes pompájában az Önvaló. Ez az élmény túlmutat az időn, a kulturális és vallási konvenciókon, a különböző utakon és technikákon, és maga az időtlen Igazság. Ugyanezt tapasztalták meg sok-sok millió évvel ezelőtt a jógik, és az utánunk jövő nemzedékek jógijai is ugyanezt fogják megélni, bármennyire zavart és degradált korban fognak is élni. Minden egyes lélegzetvétel, amelyet tudatosan a jóga gyakorlásával töltünk el, átcsempészik egy kicsit a lényünkből az örökkévalóságba, míg végül csak a porhüvelyünket hagyjuk itt az enyészetnek, és visszatérünk az Öröklét síkjára. Namaste!