Beavatás

Mindenkinek más jut eszébe a beavatás szóról. Nekem első körben a mantra díksa jut eszembe, ami a vaisnava (krisnás) hagyományban a lelki élet útjára lépés első foka. 1991-ben kaptam meg beavatásomat lelki tanítómesteremtől, Srila Sivarama Swamitól, és a lelki nevemet, melyet azóta is használok. Gauranga Das - Gauranga, vagyis Sri Csaitanja Maháprabhu, az "aranytestű avatár" szolgája - ezt jelenti a nevem. Csaitanja Maháprabhu különleges helyet foglal el a hinduizmus bengáli vaisnava irányzatán belül: őt tartják Krisna egyetlen hiteles inkarnációjának, aki a jelenlegi korszakban, a Kali-júgában megjelent. Mivel a teste aranyszínű volt, mint az Úr Sivának, a Gauranga nevet kapta. 

Bár az utóbbi években nem követem olyan szigorúan a vaisnava vonalat a gondolkodásomban, és talán a lelki gyakorlataimban sem, mégsem éreztem szükségét annak, hogy valaki mástól fogadjak el valamilyen más beavatást, vagy fejezzük ki úgy, hogy más gurut keressek. A történethez még hozzátartozik a második beavatásom is, a Gájatrí avatás, amikor a Brahma-gájatrít és más Gájatrí mantrákat kaptam meg a lelki tanítómesteremtől.

Mégis, ha visszább pillantunk a spiritualitásban az emberi kultúra gyökereihez, egy másik analógia bontakozik ki: a beavatás egyenlő azokkal a nehézségekkel és akadályokkal, amelyeket a tanítványnak vagy jelöltnek le kell küzdenie azért, hogy elérjen egy bizonyos spirituális státuszt. A vaisnava hagyományban például fogadalmakat kell tennie a tanítványnak a brahminikus vagy jógikus életmód betartására: lemond a hús, hal tojás fogyasztásáról, kerüli a kábító- és mámorítószereket, a szerencsejátékot, valamint a házasságon kívüli szexuális életet. Ezeknek a fogadalmaknak a betartása sok mindenkinek nagy kihívás, legalábbis egész életében követni őket. 

Minden kultúrában különböző próbatételeken kell keresztülmennie a jelöltnek, mielőtt eléri a "spirituális státuszt". Ezek a próbatételek lehetnek különböző tabuk (például a szexuális önmegtartóztatás vagy a böjt, vagy az aszkézis egyéb formái), vagy olyan feladatok, amelyek próbára teszik a hitét, a bátorságát, az elszántságát. A mai világban persze létezik az olcsó, populáris, pénzért kapható spiritualitás és szamádhi, de az igazság az, hogy ezekért az eredményekért komoly áldozatokat kell hozni. Ha a spiritualitás olyan könnyen és erőfeszítés nélkül, valódi hiteles formában hozzáférhető lenne, akkor bizonyára sok jelentkező akadna rá. De persze valódi értékes dolgokat nem lehet anélkül megkapni, hogy valóban komoly áldozatot hoznánk érte.

Aki gyakorolta már a meditációt, az tisztában van vele, hogy az elme kontrollálása igazi kihívás. Ahogy Ardzsuna mondja a Bhagavad-gítában: "A tomboló szélvihart könnyebb megállítani, mint az elmét egy pontra rögzíteni." Mégis, enélkül nincs szamádhi, nincs spirituális tudás, nincs megvilágosodás, nincs felszabadulás. Én is húsz éven keresztül mantráztam napi két órát, és mégsem éreztem úgy, hogy egyre könnyebb lett volna a dolog. A szanszkrit mantrák most is vonzanak, és szoktam énekelni őket. Hosszú utat kell még megtennem, úgy érzem, és sok mindent meg kell tapasztalnom, mire ezt mondhatom: "megérkeztem, már nem kell tovább mennem sehová." 

A beavatás tehát mindaz a nehézség és próbatétel, ami tudatosabbá, érettebbé, bölcsebbé tesz bennünket az életünkben. Ha nem értjük meg jobban saját magunkat, akkor akármennyi guru áldása és akármennyi ceremónián való részvétel sem elég ahhoz, hogy elérjük a spirituális tökéletességet. A saját erőfeszítésünket kell beletenni, saját magunk szívében kell megtalálni a hitet és az őszinteséget, és elegendő lelki erőt kell gyűjteni ahhoz, hogy ne torpanjunk meg e nehézségekkel kikövezett úton, mely olyan éles, mint a borotva éle. Ha nem vigyázunk, akkor odaveszünk, de ha megfontoltan haladunk, akkor elvágja az anyagi kötelékeinket.