Az ürességen belül

Ritkán szokott jól sikerülni a relaxáció az Ashtanga-gyakorlás után, de ma éppenséggel összejött. A tanárom még beszélt hozzám, mielőtt magamra húztam a takarót és a szememre terítettem a törölközőmet, de utána azt mondtam neki: "Jó éjszakát" és elhelyezkedtem hullapózban. Az elmém egy pillanatig még el volt foglalva a testi érzetek feldolgozásával, például hogy az alkarom a hideg padlón fekszik stb, de a következő pillanatban mindez megszűnt, és belezuhantam a Semmibe. Nem volt félelmetes, nem volt sötét, nem volt hideg, még csak riasztóan üres sem, egyszerűen semmilyen sem volt. Megnyugtatóan, bíztatóan semmilyen. Nem mondanám azt, hogy hirtelen szamádhiba kerültem, vagy hogy teljesen felfüggesztődött az elmeműködésem, mert még éreztem a légzésemet, sőt hallottam magamban a számokat is, mintha valaki számolná a légzésemet. De valahogy az volt az érzésem, hogy nem én számolom. Mintha egy pillanatra megéreztem volna, hogy nem vagyok azonos az elmémmel, az abban zajló történésekkel és változásokkal, hullámokkal. 

A Semmi ebben az esetben leginkább a zavaró gondolatok folyamatos nyomulásának hiányát jelentette, ami ritka megnyugtató érzés volt. Erről sokkal többet hallottam már és írtam, mint amennyiszer átéltem. Az én hiperaktív elmém számára ez egy váratlan helyzet volt, amit valamiféleképpen az elme mögött derengő tudatommal érzékeltem. Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy nem tudjuk az elmét saját maga segítségével kontrollálni vagy megállítani, de valahogy nem tudtam mit kezdeni vele. Ebben az esetben viszont megéreztem azt, hogy milyen, amikor egy pillanatra nem azonosítom magamat az elmémmel, és kívül tudok helyezkedni rajta. Ez a megfigyelői álláspont alkalmas a leginkább arra, hogy analizálni tudjam a benne zajló változásokat, észlelni tudjam a benne felbukkanó gondolatokat, és tovább tudjam engedni őket, anélkül, hogy magukkal ragadnák a figyelmemet.

E bársonyos, belső csend közepette csak egy dologra próbáltam koncentrálni: hogy ne engedjek be semmiféle zavaró tényezőt, gondolatot az elmém mozdulatlanná dermedt mezejébe. Olyan volt ez, mintha egy tábla előtt állnék, amelyre szüntelenül rá akarnak írni valamit, én viszont nem engedem, azon nyomban tisztára törlöm a végtelen mély, fekete táblát. Vagy mintha egy ablak előtt állnék, és ha valaki belép az ablak látómezejére, azt elhessegetem onnan. Az állandó ürességre való koncentrálás feloldja az időérzetet is, mivel az idő múlását csupán az elme változásainak egymásutániságán keresztül érzékeljük.

Nem mondom azt, hogy sokáig sikerült fenntartani ezt az állapotot, de sürgető érzés nélkül tértem vissza a relaxációból, az időérzékemet elveszítve. Talán öt perc telt el, talán tíz. Nem tudom. De nem is számít, mert a teljesség és harmónia érzésével jöttem vissza. Nem hiányzik semmi az életemből, nem érzek kínzó késztetést arra, hogy változtassak valamin vagy elérjek valamit vagy meneküljek valami elől. Biztonság, béke, szeretet. Megfoghatatlanul. Elvehetetlenül. Nem az enyém, mint egy újonnan megszerzett kincs, hanem én magam vagyok ez. Mindig is ez voltam. Csupán a port kell letörölni a tükörről, hogy újra tisztán lássam Ön-Mag-amat, az Ön-Való-mat. 

Talán az utóbbi időben sokszor elmondott Gájatrí mantrának köszönhető mindez, talán a sok hangtálazásnak, ezt nem tudom megállapítani, minden esetre egy bíztató jel, hogy jó irányba tartok. Befelé. Önmagam felé. A Végső Igazság felé.