A sötétségből a fénybe

Ez volt a Napforduló-meditáció mottója, és mint az univerzumban minden, a Nap is ennek a törvénynek engedelmeskedik. Amikor a legkevesebb fényét sugározza ránk a téli napfordulón, akkor elindul Észak felé, és egyre több és több fénnyel áraszt el bennünket, míg eléri a pályája nyári csúcspontját. Amikor felkel keleten, beragyogja a fényével az egész Földet, majd este lehanyatlik nyugaton, és minden ismét sötétségbe borul. Ugyanígy, az Univerzum szintjén az élőlények megélik Brahmá nappalát, ami a Földön 4 milliárd 320 millió napévnek felel meg, és ugyanilyen hosszú Brahmá éjszakája, mely alatt az univerzum bolygórendszereit elárasztja a víz, és minden lény mély szendergésbe merül, hogy Brahmá következő nappalán folytassa karmikus vándorlását születésről születésre. 

E körforgásból csupán akkor emelkedhetünk ki, ha az elménkben felragyog a transzcendentális tudás fénye, és eloszlatja a tudatlanság (avidjá) által keltett sötétséget és illúziót. Éppen ezért a Napforduló meditáció záró mantrájaként a Brihad-áranjaka Upanisad 1.3.28-ban található híres mantrát énekeltük, mely a következőként hangzik:

Sánti-mantra

ÓM aszató má szadgamaja tamaszó má dzsjótir gamaja
Mritjor má'mritam gamaja ÓM, sántih, sántih, sántih

Óm - univerzális hangrezgés; aszató - az átmenetiből; má - engem; szad - az örökbe (igazba); gamaja - vezess; tamaszó - tudatlanságból; dzsjótih - a ragyogásba; mritjóh - a halálból; amritam - a halhatatlanságba; sánti - béke

"ÓM vezess engem a káprázatból és nemlétből az igazságba és a valóságba, vezess engem a homályból a világosságba, vezess engem a halálból a halhatatlanságba. ÓM béke, béke, béke."

A meditáló Istent, a Legfelsőbb Lényt kéri, hogy vezesse őt az aszatból a szat-ba. Az aszat nemlétezőt, átmenetit és hamist, valótlant, az illúzió káprázatát is jelenti, melyhez ragaszkodunk és azonosítjuk magunkat vele (például a testünket, anyagi dolgokat, az elménket vagy az abban felbukkanó gondolati mintákat stb.). A szat ezzel szemben az örök, igaz, valóságos és illúziótól mentes, egyedüli létező Abszolút Igazságot jelzi, mely felé haladni igyekszünk.

A tamasz, ahogy fent is említettük, a tudatlanság sötétjét jelenti. Nem tudunk az önvalónkról, nem ismerjük örök spirituális természetünket, ezért a tudatlanság alkotta hamis azonosságokat öltjük magunkra, melyek mindig változnak. A dzsjóti a Brahman ragyogása, a transzcendentális tudás fénye, mely eloszlatja az illúzió sötétségét. Ezért nevezik a spirituális tökéletességet megvilágosodott állapotnak is, mert a pragjá, vagyis a megkülönböztető tudás fénye beragyogja a gyakorló tudatát. A felszabadulás állapotát nem érhetjük el addig, amíg teljesen meg nem szabadultunk a tudatlanság fedőrétegeitől.

A mritju a halált jelenti, vagyis a test és minden átmeneti dolog elmúlását. Ahogy Krisna is mondja: a múlandó test számára nem létezik az öröklét, míg az örök lélek számára nincs halál. Csupán azért félünk a haláltól, mert azonosítjuk magunkat az átmeneti testünkkel, és nem állapodtunk még meg örök, változatlan, transzcendens önvalónkban. Az amrita a halhatatlanság nektárját jelenti, mely a felszabadulás állapotában betölti az élőlény tudatát. Nem csak az anyagi létezés szenvedéseitől és aggodalmaitól szabadul meg, de mindenek felett álló, teljes és végtelen örömérzetet, boldogságot tapasztal meg. Ezt is jelzi az amrita szó.

Ahhoz, hogy ebbe az irányba haladni tudjunk, békére van szükség, hiszen a zavaró tényezők elvonhatják a figyelmünket a gyakorlásról. A "sánti" (béke) szót azért ismételjük háromszor, mert a test, elme és a beszéd békéjét is szeretnénk elérni, illetve egyes magyarázók szerint a saját bensőnkre (adhjátma, mely magában foglalja a testet, elmét és a beszédet), a környezetünkre (adhibhúta, mely magában foglalja a körülöttünk lévő élőlényeket és élettelen tárgyakat) és a ránk ható erőkre (adhidaiva, mely magában foglal minden isteni erőt és energiát, legyen az az időjárás, a természeti elemek, a gravitáció, elektromágnesesség, a prána, a karma vagy Isten kegye) vonatkozik a három "sánti" szó.