A lélek fájdalma

Amikor elindulunk a spirituális önmegvalósítás útján, akkor eleinte naivan azt feltételezzük, hogy minden szuperjó lesz, és egyre boldogabbak leszünk. Igazából mindegy is, hogy milyen utat vagy utakat választunk, ha tényleg fejlődünk, akkor nagyjából hasonló nehézségekkel fogjuk szembetalálni magunkat. Persze mindenki máskor, meg más formában, az egyéni karmájától és a spirituális erejétől függően, de az biztos, hogy nehézségek és akadályok lesznek. Ha a lelki fejlődés útján nem lenne semmilyen akadály, nem kellene kiállnunk bizonyos mennyiségű szenvedést, hanem csak az örömérzetünk növekedne lineárisan, majd exponenciálisan a végtelenségig, akkor azt hiszem, hogy mindenki ezt az utat járná. De a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevesen választják az önismeretet, mint életcélt azokhoz képest, akik az érzéki élvezetet, a hírnevet, hatalmat vagy a vagyon felhalmozását tekintik elsődleges céljuknak. 

Az biztos, hogy van öröm a spirituális úton, méghozzá az anyagin túlmutató, nem evilági öröm és boldogságérzet, ami időnként megjelenik, aztán eltűnik, majd ahogy érünk, egyre gyakoribb vendég a tudatunkban. Ha a szenvedés messze meghaladja a belső örömöt, amit merítünk a spirituális gyakorlatunkból, akkor abba fogjuk hagyni, akár életekre is. Csak akkor fogjuk folytatni, ha a megfelelő társaságba kerülünk, és a szenvedésünk olyan mértékűvé válik, ami meghaladja az anyagi ragaszkodásainkból merített örömöt. Persze a szabad akarat is ott van, de azért az ember ritkán szokott huzamosabb ideig az árral szemben menni.

Azt, hogy mi okozhat spirituális örömöt, most nem részletezem, ezeket a szép élményeket úgyis mindenki megtapasztalja útközben. Viszont a spirituális fájdalomról érdemes néhány szót említeni, mert azt nem mindenki ismeri, illetve ismeri fel, vagy vesz tudomást a létezéséről. A lélek persze nem fáj, és nem is érez fájdalmat, csupán az elme az, amely mindezt átéli. Azért használom mégis a "lélek fájdalma" kifejezést, mert ez a fájdalom a spirituális fejlődés érdekében tett erőfeszítéseinkből fakad. 

Sok helyütt szerepel a jógaírásokban a "szégyen" szó. Bár a bűntudatnak nem vagyok nagy híve, mert ami már megtörtént, azt nem tudjuk meg nem történtté tenni, de amikor tisztul és változik a tudatunk, akkor elérkezhetünk a szattvának egy olyan szintjére, amikor nem értjük, hogy bizonyos korábbi cselekedeteink miképpen okozhattak örömöt nekünk. Például gyerekkoromban laposra vertem egy békát egy bottal, csak úgy, szórakozásból. Máig sem értem, hogy miért tettem, de ha visszagondolok, szégyenérzettel tölt el az, ahogy akkor viselkedtem. A múltbeli bűnös tetteinkre való emlékezést is lehet pozitívan használni, hiszen ha nem felejtjük el, hogy honnan jöttünk, akkor tisztábban a szemünk előtt tudjuk tartani a célt. persze ennek az érzésnek alázattal kell párosulnia, és nem azzal a gőggel, mellyel lenézzük azokat, akik még a tudati evolúció alacsonyabb szintjein tartanak. 

A fájdalom másik típusa abból fakadhat, amikor a ragaszkodásainkat igyekszünk elengedni, vagy éppen olyan helyzetbe kerülünk, amikor kénytelenek vagyunk elengedni őket. Tudjuk jól, hogy ez a helyes, de mégis gyengének érezzük magunkat, és a ragaszkodásunk kiszakítása a szívünkből szinte fizikai fájdalmat okoz. 

Amikor képtelenek vagyunk túllépni egy hibán vagy jellemgyengeségen, az is sok szenvedést tud okozni. Valamint azt se felejtsük el, hogy a hatékony meditációs technikák sok "szennyet" képesek felkavarni a tudatalattinkból, melynek a meglétére még csak nem is számítottunk. Önmagunk megismerése magában foglalja az árnyoldalainkat is. Amíg ezek rejtve maradnak a tudatalattinkban, nem tudunk igazából dolgozni sem rajtuk. A lelki fejlődés tehát fájdalommal is jár, de megéri!