Hétköznapi és ünnepi szeretet

Sokféle ellentmondásos érzelem és vélemény lengi körül a karácsonyi időszakot. A gyerekek körében egyöntetű a népszerűsége, ők várják az ajándékokat a Jézuskától, és ha éppen szófogadó gyerekek is, akkor próbálnak jól viselkedni, ahogy közeledik a karácsony, nehogy elessenek a jó kis ajándékoktól. persze egy olyan családban, ahogy a gyerek nem kap elég szeretetet, figyelmet és törődést, az ajándékokban sem fogja túl sok örömét lelni, sőt, azt tanulja meg, hogy a tárgyak fontosabbak az emberi kapcsolatoknál, és a tárgyakkal vagy a pénzzel ki lehet váltani a szeretetet. Pedig nem lehet. Ráadásul a szülőnek egész évben foglalkoznia kell a gyerekkel, és persze nem csak vele, hanem a társával is. Akkor nyer igazi értelmet a karácsony. 

Mások negatív hangulatban fogadják a karácsony körüli hajcihőt, pénzköltési és zabálási rohamot, és nem értik, hogy miért a konzumálás végletekig fokozásáról szól az ünnep. Én személy szerint egy dekával sem ettem többet, mint amennyit szoktam, és nem is híztam. Pedig volt beigli, meg ünnepi vacsora, nem spóroltunk az ajándékokon sem. Nekem öröm ajándékot venni a szeretteimnek, és nem csak azért, mert látom, hogy örülnek az adott tárgynak, legyen az játék, könyv, vagy egy élmény. Vagy éppen valami, amit kézzel és szeretettel készítettünk egymásnak. Igazából nem is tudok úgy ajándékot adni valakinek, akit szeretek, hogy közben ne ajándékozzam meg önmagamat is egyben. Egy élménnyel, egy vagy több boldog pillanattal. 

Ha mások örülnek, annak mi is örülünk. Ez a hétköznapi szeretet egyik alapelve. Persze az örömnek és a szeretetnek is vannak erkölcsi kritériumai, mint például az ahimszá (erőszakmentesség), asztéja (nem-lopás), szantósa (elégedettség) stb. Ugyanakkor a szeretet egy tudomány, vagy talán helyesebb lenne  művészetnek nevezni, amit minden nap gyakorolni kell. A gyakorlás nagyon egyszerű, olyan, mint az Ashtanga-gyakorlás: idő, energia, figyelem, törődés, tudatosság, érzékenység. Ha ezeket beletesszük, akkor nagyon sokat fogunk visszakapni másoktól is. persze az az igazi, amikor elvárások nélkül tudunk szeretetet adni, bízva az Univerzumban és a szeretett félben, hogy ő is önként kimutatja szeretetét felénk. 

Az empátia és az érzékenység, vagy figyelmesség is kiveszőfélben van sokunkban, ugyanúgy, mint az érzelmeink megélésének és feldolgozásának képessége. Ezeket is fejleszteni kell. Nem fejlődhet egy kapcsolat anélkül, hogy a benne lévő lelkek személyisége, önmagukról és a világról alkotott képe ne fejlődne. Sokkal könnyebb egy képernyőt bámulni vagy egy okostelefon képernyőjét tapperolni, mint beszélgetni egymással, és befogadni, megérteni a másik érzelmi reakciót, majd megfelelően reagálni rájuk. Az érzelmi elbutulás és elcsökevényesedés sajnos rohamos méreteket öltött, és ez ellen csak a spirituális öntudatunkra ébredés segítségével vehetjük fel a küzdelmet. ípersze van, aki a spiritualitásba is beleviszi a kondicionált kliséit, de a szív útját járni az mást jelent. Néha azt jelenti, hogy kitaposatlan ösvényre fogunk tévedni, és sokszor azt jelenti, hogy nem várhatjuk másoktól a megoldást, nem másolhatjuk le az ő életüket. Nem fogja mindig vezetni a kezünket valaki, és nem fogja a szánkba rágni a megoldásokat. Első körben a saját életünkre kell felelősséget vállalni, és súlyt adni az ígéreteinknek, amiket magunknak teszünk. Utána fogjuk tudni kiterjeszteni ezt egy másik lényre, majd a családtagjainkra, barátainkra, ismerőseinkre, és csak nagyon lassan az egész világra. De ehhez nem elég felébreszteni a szívcsakrát, hanem a torok, és harmadik szem-csakrára is szükségünk lesz.