Az Idő

A második tényező, amivel mindent el lehet adni: az idő. Az életünk egyre komplexebb, úgy tűnik, egyre több a feladatunk, és ugyanakkor egyre több információ ér bennünket, amit fel is kellene dolgoznunk. Így hát igyekszünk időt spórolni: mosogatógépbe rakjuk a mosatlan edényeket, nem főzünk otthon, mert az időigényes, nem olvasunk, legfeljebb csak tévézünk vagy szociális médiázunk, nem is beszélgetünk, legfeljebb csetelünk a szomszéd szobában a telefonját nyomkodó párunknak, nem alszunk, inkább toljuk a stimulánsokat, stb. 

Újabban az edzésmunkát is le akarják spórolni egyesek, és inkább különféle elektromos rázógépekkel rázatják az izmaikat, mert attól negyed óra alatt is lesz izomláz, és közben nem lihegsz, nem izzadsz, és nem lépsz ki a komfortzónádból. Szóval ha valamiről azt hisszük, hogy időt spórol nekünk, kényelmessé és hatékonnyá teszi az életünket, arra nem sajnáljuk a pénzt.

De valójában mire is fordítjuk az időnket? Régen az emberek énekeltek, zenéltek, hangszeren játszottak, mindent kifaragtak és díszítettek, ami a kezük ügyébe került, és ha fájt a szívük valamiért, azt megbeszélték egymással. A szülők játszottak a gyerekeikkel, és nem csak a bébiszitternek passzolták le mindig, és ha valaki felkerekedett, hogy elindul egy sprituális úton, akkor nem volt türelmetlen, hajlandó volt rászánni az egész életét.

Nem tudom, hogy valóban Buddha mondta-e, de kering ez a kép az interneten: "A probléma az, hogy azt hiszed, van időd". Nemrég fogalmazódott meg bennem, és ezt sok haldokló ember is kimondta már: Ha az ember élete végén úgy tud visszatekinteni a leélt éveire, hogy azok nem voltak hiábavalóak, és nem mulasztotta el azokat a dolgokat, amiket most is fontosnak tartotta, akkor boldogan kész meghalni. Sohasem tudhatjuk, hogy mennyi idő van hátra még ebből az életünkből, és igazából semmilyen orvosi eljárás vagy csodaszer nem tud garantálni egy bizonyos fix évszámnyi életkort. Az, hogy mennyi időnk van még hátra, örök lutri marad. Viszont az, hogy felkészülten várjuk-e, hogy üssön az utolsó óránk, attól függ, hogy mennyire tudatosan használjuk ki minden egyes napunkat, óránkat. 

Ha mindig pontosan azt tesszük, ami a legfontosabb abban a pillanatban, akkor kétféleképpen győzzük le az idő látszólagos múlását: egyrészt mindig a jelenre koncentrálunk, így a múlt és a jövő háttérbe szorul, a jelen pillanat pedig állandósul, legalább kisebb időszakokra. Másrészt, ahogy fent írtam, mivel mindig azt tesszük, ami éppen a legfontosabb számunkra, utólag nem fogjuk elvesztegetettnek érezni az életünk éveit. 

Ahhoz, hogy időt nyerjünk, tehát nem egy pontos órára vagy valamilyen anyagi tárgyra van szükségünk, ezek inkább elrabolják az idődet. Ehelyett a tudatunkat kell megváltoztatnunk, meg kell tanulni a jelen pillanatra koncentrálni, és belekerülni a flow-ban, a látszólagos eredmények vagy kudarcok ellenére. A kötelességszerű cselekvés, bár időrendileg átmeneti tevékenységből áll, az eredményhez való ragaszkodás leküzdése után adja azt az állandósult erőt és motivációt, amely az örök szintre emeli a tudatunkat.