A szívcsakra és a megbocsájtás

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Az ambíció azt mondja nekünk, hogy többet és többet akarjunk, és mindig a jövőbe tolja a boldogságot, amikor még egy célt beteljesítettünk. Ez a jövő azonban sohasem következik be. Az ambícióval megmérgezett szív sohasem lesz boldog, csupán több és több célt és vágyat hoz létre, és még a halál pillanatában is valami távoli jövő után fogunk vágyakozni, amikor minden vágyunk beteljesül. A szantósa annak megvalósítását jelenti, hogy a szív, a tiszta tudat örökké teljes, és semmilyen ambíció, cél, vagy beteljesülés nem teheti teljesebbé. A szantósa a tiszta tudat győzedelmes itt és most-jába vezet, ami a tudatosság állapotát jelenti.

A szívcsakra érzi, hogy van Isten, és bízik Benne. Ez több, mint a hit, de kevesebb, mint a tudás. Csak az ágjá (harmadik szem) csakra által pillanthatjuk meg közvetlenül Istent. Az anáhata az összes lényben jelenlévő lényegi jó maradandó élményét is adja. Nem csupán ezt, hanem a Gaia hipotézis igazának élő megtapasztalását is adja, mely szerint nem csupán elkülönült élőlények vagyunk, hanem a bioszféránk összes élőlényével és a bolygónkkal együtt egy nagy élő szervezetet, Gaiát alkotjuk. Gaia az a szuperélőlény, melyen keresztül megnyilvánul az isteni kreativitás. Ha sikerült megtisztítani a szívünket a mohóságtól, akkor képesek vagyunk hozzájárulni megőrzéséhez.

A szívcsakra az emberi evolúció lényeges lépését jelenti. Képessé tesz arra, hogy az egyszerű igazságosságról és jogszerűségről átváltsunk az együttérzésre és megbocsájtásra. Az emberek néha azt gondolják, hogy hátrányba kerülnek, ha megbocsájtanak, mintha a haragtartás valamilyen előnyt jelentene. Egy ember, aki nagyon kedves volt számomra, egyszer azt mondta, hogy a sírba fogja vinni magával az apja iránti gyűlöletet. Az apja kegyetlenül bánt vele, és én azt gondoltam, hogy ha megbocsájtana neki, akkor könnyebben el tudná engedni. Végül, amikor ez a személy meghalt, a gyűlölet, amit az apja ellen érlelt, saját maga ellen fordult, és a halála nagyon kellemetlen volt.

Az igazság az, hogy amikor megbocsájtunk, akkor nem másokat engedünk el, hanem saját magunkat. A harag és negativitás megtartásával csak magunkat büntetjük és tartjuk a múltban. A megbocsájtás által gyógyulunk meg és tudunk továbbmenni. Az ilyen megvalósítások jelzik előre a szívcsakra ébredését. Amikor továbblépünk a szívcsakrába, akkor képesek vagyunk feladni a harcot önmagunkkal, és ez a konfliktus önmagunkkal fejeződik ki a bűncselekmények, háború, gyűlölködés és egyéb viszályok formájában. Ha valóban átöleljük a szívünket, és megbocsájtunk magunknak a hibáinkért és tökéletlenségünkért, akkor abba tudjuk hagyni a harcot ezek ellen, amikor másokban nyilvánulnak meg. Amikor Krisztus azt mondta: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”, az új, jövőbeni emberiségről beszélt, melyet a szívcsakra vezérel majd (János 13.35).

Mindez úgy hangozhat, mintha az emberiség evolúciója véget érne ezzel a csakrával, de nem fog. Bár a szívcsakra a lélek, vagyis az önvaló (átman, purusa) székhelye, ez csak azért van, mert a szívcsakra a tengely, a finomfizikai test központi csakrája. Ez a csakra fontos szerepet játszik abban, ahogy más élőlényekhez viszonyulunk, de ahhoz, hogy megtapasztaljuk az önvalót a szívben, megismerjük a szent törvény, a formával rendelkező Istent vagy a forma nélküli Abszolútat, a pránát a magasabb csakrákba kell helyezni. Mint ahogy az előző csakrák esetében is, ezt is aktiválni kell, majd túl kell lépni rajta, a következő csakrára."