Jó reggelt!

Vasárnap reggel el szoktam menni futni a Duna-partra, miután Orsi hazajött a reggeli jóga-gyakorlásból. Van, amikor Alexet is tolom a babakocsiban, de ma elmentek a Müpába, úgyhogy csak szólóban futottam. Ahogy már korábban is írtam, némileg sikerült normalizálni és egyensúlyba hozni a kettlebell-edzéseimet és a jógázásomat. Hétfő-szerda-péntek reggel tartok edzést, és utána leedzek én magam is, ez körülbelül két órát vesz igénybe nyújtással együtt. kedden és csütörtökön reggel futok fél órát, majd elviszem Lolát az oviba, és utána megyek Nadiához Mysore-ra. Az első és a második sorozatot szoktam gyakorolni. Szombaton általában teljes pihi, vasárnap pedig egy óra futás, 10 km. 

Már egy ideje eldöntöttem, hogy köszönök a szembejövő futóknak, miközben futok, és rájuk mosolygok. Eleinte néha kicsit erőltetni kellett, de már megszoktam, és vicces, amikor a szembe jövő meglepődik, vagy totál figyelmen kívül hagy és fut tovább mogorva arccal. éppen azért kezdtem rászoktatni magamat erre, hogy ne nézzek ki én is ennyire mogorvának és magamba fordultnak, amikor futok. Pedig még az extrovertált ember is, mint én, hajlamos elmerülni a gondolataiban és fittyet hányni a környezetére. 

A lelkesítés vagy a bíztatás pedig jól jön, ha már egyszer kimásztál a meleg otthonodból és elindultál az egyre zordabb késő őszi reggeleken, hogy megcsináld a körödet. Utána persze mindig jobban érzed magadat, mint ahogyan a jóga után is, csak néha elkezdeni nehéz. Az integetés, köszönés, mosoly pedig szerintem alapvető társas emberi funkció, és aki mindezt szívből teszi annak már félig sikeres az élete. A jóga-tradícióban is azt mondjuk minden jógaóra végén, hogy Namaste - vagyis "Üdvözlöm a benned lakozó isteni szikrát, a lelkedet." Ezzel méltatjuk azt, hogy valaki eljött gyakorolni, és ismét tett egy lépést önmaga megismerése felé, nekünk pedig lehetőségünk volt segédkezni ebben. 

Néha még a konkrét ismerőseink mellett is elmegyünk az utcán úgy, hogy nem köszönünk rájuk, nem üdvözöljük őket, inkább igyekszünk elrejtőzni, nehogy észrevegyenek. Mintha valami kínos titkot kellene lepleznünk, és ciki lenne, ha valaki felismer bennünket az utcán. Régi krisnás ismerőseimre és rá szoktam köszönni, de nem mindig köszönnek vissza, lehet, hogy éppen annyira el vannak merülve a meditációban, hogy mindenkit levegőnek néznek? Állítólag a blokkolt szvádhisthána csakra is okozhatja azt, hogy nem merünk köszönni másoknak.

Ha gyakoroljuk azt, hogy örüljünk, amikor találkozunk az ismerőseinkel, vagy akár vadidegen, jószándékú emberekkel, akkor egy idő múlva könnyebben fel fogjuk ismerni bennük azokat a tulajdonságokat, amelyek valóban értékesek, és örömre adnak okot. Az egész világunk egy jobb hely lenne, ha a pozitív tulajdonságokat látnánk egymásban, és azokra koncentrálnánk, a hibák helyett. Van egy mondás, amiben hiszek: Ha valakiben van száz rossz dolog és egy jó, akkor foglalkozz azzal az egy jóval, és el fogja nyomni a száz rosszat. De ha valakiben van egy rossz tulajdonság és száz jó, akkor megölheted az önbecsülését, ha csak azon az egy hibán lovagolsz mindig. Senki sem tökéletes anyagi értelemben, viszont lelki értelemben mindenki az, csak ezt fel kell ismernünk.