“Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik..”
Nos, kezdjük az elején. A lélek örök és változatlan, így ha megvalósítjuk eredeti, lelki természetünket, akkor egyszeriben túllépünk a múlandó idő csapdáján, és a határtalan tudatban lelünk megnyugvásra. A tudatot, vagyis az önvalót nem korlátozza sem az idő, sem a tér. Ezek a dimenziók csak az anyagi kiterjedéseinkre vannak hatással. Mindaddig azonban, amíg azonosítjuk magunkat az átmeneti és folyton változó testtel és elmével, az idő fogságában vagyunk. Sokszor van olyan helyzet az életünkben, amihez elkezdünk ragaszkodni, és szeretnénk minél jobban elnyújtani, meghosszabbítani, nem akarjuk, hogy vége legyen. Pedig egyszer vége lesz mindennek. A gyerekeink is szélsebesen nőnek, észre sem vesszük. Kisfiam, Alex nagyon aranyos kisbaba volt, de most már tíz kiló, jön-megy és tevékenykedik. Az idővel és a korral járó változásokat nem állíthatjuk meg, és nem fordíthatjuk a visszájára. Hiába akarnám csecsemőként szeretni, így kell szeretni, ahogy most van, és ha egyszer tinédzser lesz, akkor majd úgy kell szeretni. Közben Lola lányom hároméves dackorszakát éli éppen, és szeret rendetlenkedni, valamint ellenkezni is. De ezt az arcát is szeretni kell. Nagyobbik lányom pedig éppen a tizenkettedik évét tapossa, és nem mindig tudja eldönteni, hogy ő még gyerek, vagy már kamasz.
Az idő halad, az emberek változnak, és nem mindig tudjuk az örök lelket látni és szeretni bennük. Sokszor a hozzájuk fűződő élményeink, tapasztalataink, benyomásaink határozzák meg azt, hogy milyen érzelmekkel fordulunk feléjük. Az érzelmek változékonyságáról pedig ne is beszéljünk, illetve beszéljünk, mert ahhoz is hozzá kell szokni. Az elménk és az érzelmeink folyamatosan változnak, és ezt meg kell tanulnunk kezelni, tudomásul venni, és egy partnerkapcsolatban is helyet kell neki adni. Persze a jókedv, a szenvedély, vagy éppen a harag, féltékenység néha fellángolnak, néha mérséklődnek. De egy kapcsolatban szükség van olyan dimenziókra is, melyek állandóbbak és adnak neki egyfajta stabilitást. Ilyenek a hűség, megbízhatóság, tisztelet, figyelem, tolerancia és empátia. Ha ezeket következetesen gyakoroljuk, akkor az érzelmi hullámzások nem fogják annyira befolyásolni az elköteleződésünket.
A szerelem nem lesz olyan egy év után, mint az első napon vagy hetekben, tíz vagy húsz év után pedig teljesen más jellegű kapcsolattá érik, melyben szerencsés esetben mindketten tudnak fejlődni. Véleményem szerint, ha egy kapcsolatban az egyik vagy mindkét fél megreked a személyiség-fejlődésben, az a kapcsolat tartósságára is rosszabb hatással van, mintha tudnának szárnyalni, és segíteni ebben egymást.
Szóval a dolgok változnak, és bizonyos dolgok elmúlnak, de nem mindegy, hogy mivé érnek, mit szintetizálunk a sok élményből és eseményből, mit tanulunk meg, és milyen élettapasztalatot szűrünk le belőle. Egy karmikus lecke is elmúlik, de ha nem tanuljuk meg belőle azt, amit meg kellene, akkor valamilyen formában vissza fog térni. A félelmeink nem múlnak el, csak meghúzódnak a tudatalatti sötét zugaiban. Csak akkor tudunk végérvényesen megszabadulni tőlük, ha szembenézünk a félelmünk okaival, a tudatlanságunkkal, és megértjük, hogy nincs mitől félnünk. Mert bár igaz, hogy minden anyagi dolog elmúlik, de a halhatatlan lélek mindent túlél, és valójában semmi nem befolyásolja a létét. Az anyagi tudattal önmagát azonosító lélek olyan, mint egy éhező madár egy gyümölccsel teli fán, aki elfelejtette, hogyan kell enni, vagy annyira elvakítja az illúzió, hogy nem látja a táplálékot. A tudatlanság felszámolásával a lélek is felvirul, eléri a teljes és maradandó boldogságot (vagy eksztázist, ahogy tetszik), és megszabadul a szenvedéstől. A szenvedés ugyanis mindig átmeneti, és mindig elmúlik, csak néha túlzottan türelmetlenek vagyunk ahhoz hogy kivárjuk. A szenvedés mértékét és időtartamát ugyanis a múltbeli karmánk megérett visszahatásai határozzák meg, és ezt általában nem tudjuk befolyásolni, vagy csak korlátozott mértékben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése