A Most személyes hatalma

Újabb vendégposzt Acyutananda Dasa, azaz Kovács Attila tollából:

"Diákkorom kedvenc festőjének műve előtt álltam már egy jó ideje. A Baalbek teljesen beterítette a terem egész falát a maga közel 30 négyzetméterével. Miközben szinte pislogás nélkül ittam a látványt, újra és újra a világ legnagyobb napút-festőjének szavai lüktettek a fejemben: „Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell; semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”

Láthatóan másokra is hasonló hatást tett a festmény. Mellettem egy idősebb úr az áhítattól el-elcsukló hangon ecsetelte gondolatait a barátainak. Pár tétova lépés után ők is a közelemben cövekeltek le, így akaratlanul is fültanúja voltam a szavainak: „Ilyenkor igazán érthetjük, miről is szól a Most hatalma. Ahogyan a hatása alá kerít a festmény, megszűnnek a fölösleges gondolatok, csak a szépség áramlását érezzük, olyan mélyen, ahogyan általában soha. Igazából az ilyen remekművek zsenije abban áll, hogy képesek kiragadni bennünket a gondolataink fogságából és a jelen pillanatba helyeznek. Hiszen csak a Most, a jelen létezik. A múlt és a jövő csak illúzió. Az elménk zizegése, a gondolataink szakadatlan ide-oda rángató folyama elzárja előlünk a Most mély valóságát. Ám az elmén felülkerekedve, a pillanatba merülve szertefoszlanak a félelmekkel teli gondolatok és megjelenik a színtiszta tudat. A jelenlét csöndjéből pedig fölbukkan a szépség.”

Én is felültem a gondolatai szárnyára, hiszen szóról szóra egyezett a valóságról alkotott képünk. Aztán egy ilyenkor megszokott, ám számomra fájó fordulattal folytatódott az idős úr monológja. „Ez a megnyilvánulatlan valóság minden dolog lényege. Minden más csak illúzió. Nem léteznek gondolatok, formák, sőt, nem léteznek különálló személyek és kapcsolatok sem. Az egyetlen létező dolog a megnyilvánulatlan tiszta tudat. A tiszta tudatban azonban nincsenek különbségek. Isten és mi is mind egyek vagyunk. Megérthetitek ezt, ha végiggondoljátok, hogy önmagában a kép egyik összetevője sem váltja ki belőlünk azt a hatást, mint amit a kép összessége. Nem váltja ki a vászon, nem váltja ki magában egyik szín sem, és önmagában nem váltja ki egyik forma sem, melyet a festményen látunk. Valami mélyebb, valami megnyilvánulatlan hozza ezt elő belőlünk, melyet a festőművész zseniálisan a műbe kódolt mindezek összhatásával.”

Minden tiszteletem az úré, de sajnos ezen a ponton elvált a gondolataink röpte. Hiszen elsősorban éppen az utolsó gondolatsorban megfogalmazott világszemlélet miatt silányul minden, a Mostról szóló magasröptű irodalom szórakoztató olvasmánnyá, melyet viharosabb időkben elővehetünk. Kicsit meghat, feldob, majd odébbáll. Kellemes érzéssel ölel körül egy időre, de nagyon őszintén végiggondolva, szinte semmi nem változik igazán a hatásukra az életünkben. Sőt, az idő előrehaladtával szakadékszerűen szétválik a hétköznapi valóság és a közösségi oldalakon lájkolható szép gondolatok valósága, úgy, ahogyan az szinte minden szép elmélettel lenni szokott egy idő után. Rosszabb esetben netán a hedonista felhangokat erősíti mindez a mindennapi életünkben, abban az illúzióban ringatva minket, hogy mélyül az életünk és egyre boldogabbá válunk. Tagadhatatlan persze, hogy vannak olyan, szerencsés karmával rendelkező emberek, akiknek a sorsába van kódolva, hogy a jóság kötőereje sok mindenhez hozzásegítse őket. De ők fennkölt elméletek nélkül is találnak szépet és a jót az életben, hiszen megannyi módja és tere van ennek. Mert a karma nem válogat, nem mérlegel: úgyis elhozza, amit korábbi cselekedeteivel saját magának rendelt az ember.

A karmán túllépni azonban már igazi művészet, így sajnos a többségünk számára a Most hatalma csak távoli szép gondolat marad egy egész életre, ha nem kutatunk tovább a forrása után. Az idővel, a mosttal, a jelenben létezéssel kapcsolatos gondolataink és revelációink mind közös tőről fakadnak, amit az is alátámaszt, hogy mind megtalálhatóak az emberiség legősibb szentírásaiban. Ezekben az írásokban és hiteles oktatóik tanításaiban azonban jóval fontosabb mozzanatokat is találunk, melyek túlmutatnak a Most hatalmán és valódi kontextusba helyezik azt. Mivel a Most hatalma gondolatisága is a Védákban gyökerezik, ezért onnan érdemes teljesebb képet kapnunk. Többek között érdemes megismernünk a Transzcendentális Tudás hatalmát, az Anyag Kötőerőinek hatalmát (a jóság kötőerejének kultiválása például a jelenben élés tudománya), a Karma hatalmát, a Szeretetteli Odaadás hatalmát és legfőképpen a Most Személyes hatalmát is.

Ahogyan a festmény esszenciáját és mindazt, amit közvetít, nem tudjuk elválasztani a rajta szereplő tudatos formáktól, színektől, ugyanúgy a valóságot sem tudjuk azzal teljesen megfogni, hogy csak a lényegét, az esszenciáját fogadjuk el valóban létezőnek. Ha azt mondjuk, hogy a forma és színek önmagukban nem hordozzák a szépséget, akkor hogyan élhetnénk meg a festmény szépségét, ha nem lenne a vásznon semmi, csak a 30 négyzetméternyi fehérség? A szépséget csak elméletben tudjuk szétválasztani attól, aki és ami szép. Bármely más tulajdonságot is csak elméletben tudjuk elválasztani a tulajdonosától.

A világ megnyilvánulatlan lényegét, a tiszta tudat esszenciáját sem tudjuk elválasztani annak teljes valóságától, azaz az esszencia nem egy függetlenül, önmagában létező dolog. Az isteni létezés esszenciája a Brahman, mely minden létező dolgot áthat és az öröklét valóságát hordozza, Isten teljes valóságában azonban Bhagavánként létezik, aki az örökléten túl a tudás és a boldogság teljességét is fölöleli. Ő pedig nem más, mint Srí Krisna, aki személy. Nem valami magasabb rendű dolognak, nem a megnyilvánulatlan esszenciának a leképezése a mi tudatszintünkre. Isten a szentírások szerint egy személy, és ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, akkor mi is láthatjuk, hogy az élet általunk tapasztalt legmagasabb szintű megnyilvánulása a személyes tudat, az ember tudata. Minél fejletlenebb az élet, annál kevésbé nyilvánulnak meg a személyesség jellemzői az élőlény tudatában. Gondoljuk végig például azt, hogy a baktérium vagy az ember létezése bír személyesebb jellemzőkkel.

És hogy miért olyan elterjedt mégis a „minden forma, változatosság, elkülönült személyes lét és kapcsolat illúzió, mert mind Egyek vagyunk” gondolata a Most hatalmának népszerű elméletéhez kapcsolódva? A festmény példája ezt is megmutatja. A vászonra festett formák és színek formái tényleg illuzórikusnak tűnnek, hiszen a képen látható építmény csak mintázza a valóságot, nem azonos például egy kézzel fogható építménnyel. Nincs ott valóságos templom, emberi alak, vagy a fantasztikus napút, csak a tudatunkban jelenik meg ez a kép. Eddig jut a fenti gondolat és sajnos nem lép tovább, pedig ez csak részigazság. Van még tovább is: a nyúl ürege mélyebb, mint gondolnánk. A vásznon látható életkép ugyanis arra hivatott, hogy leképezze a valóság, az élet momentumait. A kép formái és színei tehát valóságos formákat és színeket mintáznak, csak egy leképezett dimenzióban.

Ehhez hasonlóan Isten, a Festőművész nélkül az anyag csak egy élettelen fehér vászon, ami nélkülöz minden változatosságot és formát. A világunk azért tűnik mégis élőnek, mert Krisna saját magát és a lelki világot tükrözi az anyag vásznára: behatol az anyagi elemekbe és ezáltal életet, változatosságot ad neki. Így biztosítja az énkép, a fizikai elemek, a vonzódás és az élmény megnyilvánulását. Ezután belső, lelki energiája által formát ad az anyagnak és biztosítja, hogy mindezek kölcsönhatásba is léphessenek egymással. Vagyis létrejön egy olyan festmény, mely a valóságos világ alapján – valóságos színeket, valóságos formákat mintázva – készült, de mivel az anyag élettelen vásznára festették, halottnak tűnik. Bármennyire is kapaszkodunk hát a valóság és a boldogság után, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy ez csak egy kétdimenziós festmény, torz tükörképe a valóságnak, az mindig ki fog csúszni a kezeink közül, hiszen csupán az élettelen anyagot, a vásznat markoljuk. Ha azonban tudatában vagyunk annak, hogy a világunk minden rezdülése, változatossága, vonzó momentuma, minden formája és minden emberi kapcsolata Istenen és az ő belső energiáján alapszik, akkor a világ alkalmassá válik arra, hogy közelebb vigyen bennünket a valósághoz, az eredeti helyzetünkhöz és a boldogsághoz.

Az szinte semmit nem segít ebben, ha csak a dolgok megnyilvánulatlan lényegét fogadjuk el valóságosnak, hiszen minden, amit érzékelünk, az eredeti megfelelőjének a tükröződése. Vagyis vannak színek, formák, van természet, van valódi szépség, szeretet és kapcsolat a teljes, lelki valóságban. Szeretet és kapcsolat pedig személyek között létezik. Így a lelki megvalósítás útján kardinális kérdés, hogyan viszonyulunk Istenhez: mint egy személyhez, vagy mint valamiféle megnyilvánulatlan esszenciához. Mindenki eldöntheti, hogy vajon Isten melyik változatban enged bennünket közelebb Magához, az ő személyes valóságához, a Most Személyes hatalmához."