A gyermeki szeretet valamelyest más, mint egy felnőtt szeretete. A gyermek természetesen bízik a szüleiben és a környezetében, és természetesen elvárja tőlük a gondoskodást, néha ezt csak a ragaszkodásával hálálva meg. Természetesen, amikor egy bizonyos esetben nem teljesülnek az elvárásai, elkezd hisztizni, és makacskodik, dacol. Ilyenkor mindig a szülőnek kell kiokoskodnia, hogyan vezeti rá a gyereket arra, ami neki is jó, de az adott pillanatban mégsem akarja megcsinálni.
Felnőttként már nem lehetünk annyira önzők, mint egy gyerek, csínján kell bánnunk az elvárásainkkal. Persze megesik, hogy a szülő is túlzottan sok elvárással közelít a gyermekéhez, vagy pedig ellenkezőleg, túlzottan szabadjára engedi, és olyan mértékű önállóságot vár el a gyermekétől, amire az még képtelen. Ezeket a tanult viselkedésmintákat aztán átvisszük a kapcsolatainkra felnőttként is, és túlzottan egocengtrikusak, vagy éppenséggel önűállótlanok leszünk a partnerkapcsolatunkban.
Egy gyermektelen pár élete sok mindenben különbözik attól a helyzettől, amikor közösen gyerekeket nevelnek. Gyermek nélkül sokkal könnyebben tudnak egymásra koncentrálni, és kialakítani a határokat, közös pontokat, stb. a kapcsolatukban. A gyermekek érkezése azonban sok mindent felborít. A szülő úgy érzi, hogy nem marad semmi ideje saját magára, nem beszélve a partneréről, aki így elhanyagolva érzeheti magát. Mindebben nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, mert ha a gyerekek jelenlétét csak zavaró tényezőnek tekintjük a kapcsolatunkra nézve, akkor ők is fölöslegesnek, elhanyagoltnak fogják érezni magukat.
Egy ember életében a legfontosabb dolog az, hogy szeretve érezze magát, azt érezze, hogy valakinek fontos, valaki törődik vele. Ezt pedig akkor tudjuk megadni a gyerekeineknek és a partnerünknek, ha gyakoroljuk az önzetlenné válást, áldozatot hozunk a másik érdekében az időnkből, figyelmünkből, energiánkból.
Létezik egy ilyen mondás, hogy a férfiak arra számítanak, hogy a feleségünk nem fog változni, és ugyanolyan lesz évek múlva is, mint a kapcsolatuk elején. A nők pedig úgy gondolkodnak, hogy a férfi majd csak meg fog változni, és jobban meg fog felelni az elvárásaiknak, mint ahogy megismerték. Sokszor megpróbálják nevelni a férfit, aki a személyiségfejlődés helyett esetleg csak egy pótanyukát akar, így a nő még egy plusz gyerekkel köt ki a kapcsolatban, és úgy érzi, hogy őrá hárul az egész család menedzselésének feladata. A helyzet azonban az, hogy sem a könnyen irányítható, sem a nehezen irányítható férfiak nem olyan könnyen hajlandók a változásra, főleg, ha azt elvárásként élik meg, és nem a saját szabad akaratukból határozzák el.
Persze egy férfi, aki szereti a családját, sok áldozatra hajlandó értük, de valahol nem adhatja fel az egyéniségét és a függetlenségét, nem tudja olyan módon alárendelni magát a gyerekeinek és a partnerének, mint ahogyan egy nő képes rá. Vannak olyan esetek is azonban, amikor egy nő teljesen alárendeli magát a gyerekeinek vagy a férjének, de mindezt pótcselekvésként teszi, és évek múlva úgy érzi, hogy elveszített egy szakaszt az életéből, amikor nem foglalkozott az önfejlesztéssel, a saját (akárcsak kisebb) karrier-céljainak megvalósításával, és kihasználva érzi magát.
A szeretet ugyanakkor nem válhat üzletté vagyis nem helyezhetjük a mérleg két serpenyőjébe az egymással szemben támasztott elvárásainkat, valamiféle egyensúlyt keresve közöttük. Sokkal jobb, ha képesek vagyunk megőrizni a kapcsolat spotaneitását és önkéntességét, és szeretünk örömöt okozni egymásnak. A kulcsmondat: "Hogyan tehetlek boldoggá?" Minél többször feltesszük ezt a kérdést őszintén a partnerünknek, és minél többet gondolunk arra, hogyan tehetjük ezt meg, annál jobban elmélyülhet a kapcsolatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése