Együtt-lét és külön-lét

A jógában a felszabadulás állapotát kaivaljának nevezik, amit nagyjából úgy lehetne fordítani, hogy "egyedüliség" vagy "egyedül-lét". Hogyan lehet ezt értelmezni? Tekintsük a jógit valami magába fordult csúcs-egoistának, aki minden társadalmi és családi kapcsolatát megszakítva, elvonul egy barlangba meditálni, hogy elérje a valódi egyedül-létet? Vagy pedig a felszabadulás állapota, bár valóban az anyagi ragaszkodások feladásán keresztül vezet az út az eléréséhez, valójában nem egy magányos állapot, hanem a szerves együtt-lét Istennel és minden tudatos, érző lénnyel? 

Érdekes dolog megfigyelni a pici gyerekek viselkedését és létezését. A születésük utáni első néhány hónapban nem igazán tudatosak arról, hogy különváltak az anyjuktól, akivel eddig kilenc hónapot együtt töltöttek szerves, bensőséges kapcsolatban, minden rezdülésüket megosztva egymással. Valahol fél és egyéves kor között kezdődik a "szeparációs szorongás", amikor a baba úgy érzi, hogy elhagyták, magára hagyták, egyedül van, és ez frusztrálni kezdi. A gyermekeknek eltart egy darabig, amíg felfedezik és tudatosítják a személyiségük határait, és kialakul az intimszférájuk, megtanulnak interaktívak lenni az emberi és érzelmi kapcsolataikban. 

Van, amikor még felnőttkorban is sokat küzdünk ezzel, Vagy kapcsolatfüggők vagyunk, ráakaszkodunk a másik emberre, mindenféle dolgokat elvárunk tőle vagy kizsaroljuk, manipuláljuk, vagy éppenséggel túlzottan személytelenné és egoncentrikussá válunk, és nem érdekel mások öröme vagy bánata, csak saját magunkkal foglalkozunk. Ahogy fejlődik a megértésünk a saját személyiségünkkel, spirituális azonosságunkkal kapcsolatban, úgy kellene fejlődnie a társas kapcsolatainknak is. Ezt persze nem lehet mesterségesen gyakorolni. Nem tudunk önzetlenek lenni azért, mert elhatároztuk, és nem tudunk rendkívüli áldozatot vállalni másokért, azért, mert spirituálisnak gondoljuk magunkat. 

Ha az önmagunkon való munka és a kapcsolataink fejlődése nem halad kéz a kézben, akkor ez megtorpanáshoz, vagy valamilyen zsákutcához fog vezetni a spirituális fejlődésünkben. A szinteket nem lehet átugrani, és ha valakinek vannak megoldatlan pszichológiai problémái, belső konfliktusai, az nem menekülhet el azok feldolgozása, megoldása elől a spiritualitásba. Pedig számos példát láttam már erre, nem csak spirituális gyakorlók, de még vezetők, guruk esetében is. 

A szeretet adásának és kapásának egyensúlyba kell kerülnie. Ha kicsi korunkban magunkra lettünk hagyva, akkor lehet, hogy egész életünkben haragudni fogunk a világra, vagy önző módon el akarunk venni másoktól, anélkül, hogy adnánk. De az is lehet, hogy önfeláldozó mártírrá válunk, és mások önzetlen szolgálatával akarjuk palástolni belső hiányérzetünket és szeretetéhségünket. Mindezeket a belső konfliktusokat fel kell oldani, mielőtt valóban elérhetnénk a kaivalja állapotát.