A Jó, a Rossz és a Kicsit Mindkettő

Újabb vendégposzt Acyutananda Das, vagyis Kovács Attila tollából:

"Egyszer régen, mikor még mese és valóság kéz a kézben jártak, és mielőtt még az emberi kishitűség és tudatlanság örök hallgatásra ítélte volna az égitesteket, az univerzum egy napjának szép délutánján apró nézeteltérés támadt a Nap és a Hold között. Ez a kis nézeteltérés aztán odáig fajult, hogy a két ragyogó égitest napokig vitázott dühös izzással egymásnak feszülve. Azon perlekedtek, hogy melyikük a jó, és melyiküket ragadta el a gonosz.

A Hold arcán a szokásosnál is sötétebb árny suhant át, miközben azt ecsetelte vészjósló, mélykék sugarakkal, hogy mennyi szenvedést okoz a Nap az élőlényeknek azzal, hogy fölperzseli a Földet, reménytelen aszályt okozva. Fölszárítja az utolsó csepp vizet ott is, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, ahol az emberek, állatok és növények víz hiányában megtizedelődnek. Elpusztítja a termést ott, ahol a legkevesebb betevő falat is aranyat ér, ahol termény nélkül éhínség üti föl a fejét. Mi ez, ha nem gonoszság, a sátán műve? A Hold ezután saját jóságáról kezdett beszélni. Az arca ekkor ismét felragyogott és hűsítő sugarakat hintve fényezni kezdte magát. Hiszen miközben a Nap este áthatolhatatlan sötétséget hagyva maga után eltűnik, ő lágy holdfénnyel világítja meg a szántóföldeket, erdőket, mezőket és folyókat. Így gondozva a termést és így mutatva utat az éji vándoroknak. Sőt még a Földet is megvédi a káros sugárzástól és a becsapódó idegen testektől.

A Nap arca bíborvörösen sütött a dühtől, miközben a Hold elméjébe akarta égetni, hogy milyen gonosz cselekedetek száradnak a Hold lelkén. Például hogy a Hold által okozott dagály sokszor szökőárszerűen áraszt el szárazföldeket és pusztít el számtalan élőlényt vagy tesz értéktelenné termőföldeket. Az embereket és állatokat is felzaklatja állandó váltakozásával, akik így sokszor őrült tetteket követnek el másokkal vagy magukkal szemben. Hol van itt a jóság? Mi ebben a jó? Miközben ő – ekkor a fények aranyszínű glóriát festettek a feje köré – életet ad minden földi lénynek, hiszen az ő fénye nélkül semmi még csak meg sem mozdulhatna és gyakorlatilag az élet is elképzelhetetlen lenne. Nem is beszélve a vidámságról és boldogságról, amit ragyogásával sugároz az élőlények felé.

A Föld már napok óta csöndben figyelte őket, de mindeddig abban reménykedett, hogy hamarosan lecsitul a két égi fényforrás parázs vitája. Most már attól tartott azonban, hogy ha így folytatódik, soha nem látott pusztító orkánok és halálos cunamik kísérik majd a felhevült szóváltást. Elérkezettnek látta hát az időt, hogy közbelépjen. A két fénylő óriás valódi jóságát mintegy visszatükrözve szólalt meg: „Kérlek benneteket, testvéreim, békéljetek meg egymással! Egyikőtök nélkül sem tudnék létezni, ahogyan Ti sem egymás nélkül. Mindkettőtök fénye tiszta jóság, nincs benne egy fikarcnyi rossz sem. A rajtam élő lények egy külön valóságban, tetteik eredményének valóságában léteznek. Azt kapják, amit érdemelnek, és pont annyit, amennyit korábbi vagy előző életbeli tetteik indokolnak. Mindkettőtök fénye fenntartja és élteti őket, de mikor úgy érdemlik, akkor ez akár büntetést is jelenthet számukra. Ez azonban csupán korábbi cselekedeteik eredménye. Mindhárman egy nagyobb terv részei vagyunk, amit még mi sem látunk át teljesen. Mikor pedig nincs jelen jóságos fényetek, akkor is csak látszólag tűnik el sötét viharfelhőkbe burkolózva. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy a jóságotok helyét a sötétség vette át, de nagyon jól tudjuk, hogy a felhőkön túl tovább ragyogtok és ontjátok magatokból lényetek jóságát.

Ez a tanmese fogalmazódott meg bennem pár évvel ezelőtt, mikor egy ismerősöm kemény kritikával illette egy másik jó ismerősömet. Az utóbbi ugyanis nagy hibát követett el. A kritikusa kapva kapott az alkalmon, és a következőket fogalmazta meg: „Én mindig tudtam, hogy milyen képmutatás és romlottság lakozik a tettei mögött. Végre most már mindenki láthatja, milyen is ő valójában.” Azon a nem mellékes tényen túl, hogy a szavai keserű bosszútól szaglottak, a kijelentés egy sor másik félreértésre is rávilágított, ami itt, a modern világban egészen eluralta a gondolkodásunkat.

Itt Nyugaton egyes vallási hagyományokat félreértelmezve azt égetik az ember fejébe, hogy ő vagy jó, vagy rossz. Ha a jó oldalon áll, akkor minden, amit tesz, az jó, minden tette szeplőtelen. Ha pedig rossz, akkor a velejéig romlott, hiszen eluralkodott rajta a sátán. A két oldal küzdelme pedig örök. Van átjárás a két oldal között, de valaki vagy az egyik, vagy a másik oldalra áll. Nincs átmenet, nincsenek színek. Valaki vagy fehér, vagy fekete. Vagy jó, vagy rossz. Ebből aztán az következik, hogy amikor szeplőtelen szent képében próbálunk feltűnni, de látjuk, vagy attól tartunk, hogy mások meglátják, hogy mégsem vagyunk olyan tiszták és jóságosak, mint amilyennek egy jó embernek kellene lennie, megpróbáljuk elhazudni a rossz oldalainkat, tetteinket, és még nagyobb szent képében feltűnni. Ha kicsit több (de még mindig nem teljesen őszinte) a realitásérzékünk, egyszerűen csak próbáljuk relativizálni és bagatellizálni a rossz oldalunkat. Ilyenkor látszólag elismerjük ugyan, hogy vannak rossz tulajdonságaink, de a beismerés inkább csak a külvilág elhallgattatására szolgál. Belül továbbra is úgy látjuk magunkat, mint igazi fénylő szenteket, akiket nem befolyásolnak ezek az apró semmiségek. Sőt úgy gondoljuk, hogy valójában a cél szentesíti az eszközt, mi több, az utat is. Másrészről pedig reményvesztett emberek tömegét is kitermeli ez a félreértelmezett eszmerendszer. Olyan ártatlan emberek tömkelegét, akik a saját belső erdejükben bujkálnak, mert egyszer azt mondták nekik, hogy ők rosszak és hogy úgysem lehet abból semmi jó és hasznos, amit csinálnak vagy gondolnak. És persze ott vannak az ellenállók, akik végül látván e gondolatrendszer mögötti képmutatást, egy az egyben elvetik az egész eszmét (hogy aztán még rosszabbat teremtsenek helyette, ahol már szó sincs jóról vagy rosszról).

A valóság azonban az, hogy senki nem lehet tökéletesen jó vagy teljesen rossz. Nincsenek jó emberek, csak olyanok, akik jók akarnak lenni. Nincsenek rossz emberek, csak olyanok, akik nem akarnak jók lenni. A jó és rossz közötti küzdelem pedig nem a külvilágban, hanem inkább bennünk zajlik. Igenis lehetünk bizonyos területen jók, bizonyos területen rosszak, vagy egyszer jók, egyszer rosszak ugyanazon a területen. Minden pillanatban döntünk, hogy melyiket választjuk, hogy Isten vagy a sátán felé fordulunk. Most mindannyian az anyagi energiában létezünk, ahol a jó és a rossz dualitása adott. A létünket és a tudatalattinkat teljesen átszövi és befedi az anyagi energia, ezáltal a jó és rossz dualitása is. A látható és a tudatalattinkban rejtőző rossz és annak emléke az élet velejárója. Ezzel szembe kell néznünk, mert ha nem tesszük, akkor nagy mélységeket kell megjárnunk, hogy megértsük és elfogadjuk az anyagban – és ezáltal bennünk – élő rosszat, és továbbléphessünk. Ha ezt őszintén elfogadjuk és minden pillanatban (azaz Most) a jót választjuk, akkor a tudatalatti és tudatos rossz nyomásától is fokozatosan megszabadulunk. Mert azt tudnunk kell, hogy valójában nem nehéz a jót választani, hiszen a lélek eredendően jó. A védikus irodalom az eredendő jóságról beszél. A kegy, a tudás, az igazságosság, a tisztaság, az őszinteség, a barátság és a szeretet mind-mind eredendő jó tulajdonságunk, csak ahogyan a felhők takarják el a Napot és a Holdat, úgy takarja el valódi lelki jóságunkat az anyagi energia felhője. Ha egyre gyakrabban a jót választjuk, akkor elvékonyodhat ez a felhő, és saját magunk és mások számára is még több fény juthat át valódi jóságunkból.

És hogy hogyan jön a védikus világképbe a sátán? A sátán szó eredeti jelentése nagyon közel áll ahhoz, amit az akadály szó alatt értünk. Ez az akadály pedig Isten és közöttünk van. Így ha valamiről talán azt érezzük, hogy jó, de közben nem Isten, Krisna felé fordulunk általa, akkor az akadálynak tekintendő. Ugyanígy, ha a felhőkön átszűrődő jóság fényét (például a tudást, a szépséget, az értelmet) nem a Napnak vagy a Holdnak tulajdonítjuk, vagyis nem Isten ajándékának tekintjük és nem arra használjuk, hogy Isten felé forduljunk, hanem egyszerűen csak élvezni akarjuk az eredményét, akkor az egyszerűen egy akadály – sátán – lesz az utunkon. Az anyagi világbeli jó és rossz tehát relatív. Így lehet a jóból is rossz és a rosszból is jó. Az egyetlen megoldás, ha az abszolút jó, Krisna felé fordulunk és mindenre aszerint tekintünk, hogy akadály-e vagy sem a hozzá vezető úton."