A nagy vallások is bővelkedtek vallásos eksztázistól "megbolondult" vagy csak szimplán beszámíthatatlanná vált szentekben és királyokban, és aztán a középkorban, amikor megindult a polgárosodás, kezdtek zavaró elemként tekinteni az őrültekre. A 18-19. században alakultak ki a bolondházak, melyeket később átkereszteltek elmegyógyintézetekre, és az egyházak helyett az orvosok vették át az irányítást felettük. A nagy bezárási hullám egészen a 20. század első feléig tartott, amikor is még javában használtak olyan terápiákat az elmegyógyintézetekben, mint az inzulin-sokk, az elektrosokk, és a lobotómia, más néven a homloklebeny átmetszése. Persze ezektől a durva beavatkozásoktól nem igazán nyerték vissza a betegek a józan eszüket, csupán az akaratuk megtörésére voltak elegendőek.
A 20. század második felében az elmegyógyintézetek lassan a háttérbe szorultak, és a gyógyszeres kezelések lettek uralkodóak a pszichoterápiában. A gyógyszercégek a profit reményében újabbnál újabb antidepresszánsokat és pszichotropikus gyógyszereket dobtak a piacra. Manapság a nyugtatók és a kedélyjavítók piaca virágzik, annál is inkább, mivel ezek a gyógyszerek meglehetősen addiktívak, és nehéz abbahagyni a szedésüket, ha egyszer valaki ráállt.
Érdekes motívum volt a könyvben, hogy számos pszichés betegség, például a melankólia, hisztéria, mánia nagyjából akkor jelent meg, amikor kialakult a ráérő, jómódú polgári réteg. Ezeket a betegségeket egyenesen a "civilizált polgárság" ismérveinek tartották.
A felvilágosodás kori művészek, majd később a hollywoodi filmipar sztárjai és dívái sem voltak mentesek a pszichológiai kezelés iránti igénytől. Amerikában nagyot futott a pszichoanalízis, mely legalább igyekezett felderíteni a viselkedés-mintázat kialakulásának eredeti okát, bár véleményem szerint az nem mindig a kisgyermek-korban vagy a magzati lét traumáiban keresendő, hanem sok esetben előző életbeli benyomások okozhatják. Ezzel a kérdéskörrel inkább Jung foglalkozott, mint Freud.
A könyv zárógondolata némileg kiábrándító lehet, de valóban a reális képet tükrözi. Az ember hajlamos a tudományos fejlődés illúziójával áltatni magát, a pszichiátriáról azonban el kell mondanunk, hogy még mindig nagyon gyermekcipőben járó tudományágról van szó, és alig tudunk többet az emberi psziché működéséről, mint közép-vagy ókori elődeink. A jóga-pszichológia talán egy teljesebb képet ad az elménk működéséről, azonban ennek terápiás alkalmazása még nem nagyon alakult ki. De erről majd egy másik bejegyzésben.
Bár mostanra már számtalan pszichés betegséget kategorizáltak be különböző tünetek alapján: pszichopátia, szociopátia, skizofrénia, bipoláris zavar, depresszió, ADHD, autizmus és a fóbiák, valamit függőségek számtalan változata, de az igazság az, hogy a bekatergorizáláson túl az eredményes terápia (akár gyógyszerekkel, akár beszélgetéssel, hipnózissal stb.) még várat magára. Talán itt is az igaz, ami a közgyógyellátás többi területén: mindenkinek saját magának kell felelősséget vállalnia az egészsége megőrzésére, és különösen a megelőzésre, ami ezen a téren is elsősorban az életmód és a gondolkodásmód függvénye, mert ha már felborult az egyensúly, akkor nem számíthatunk túlzottan hatékony beavatkozásokra.
Az orovstudomány pedig addig jutott, hogy felosztotta a területeket: a pszichológia foglalkozik a "normális" emberekkel, a pszichiátria pedig a "betegekkel". Természetesen a kettő közötti határ, mint mindig is volt, most is képlékeny és homályos, minden esetre nem árt, ha járjuk az önismeret és a személyiségfejlődés útjait, mert így egyre "normálisabb", de még inkább teljesebb emberekké válhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése