Ez a gondolat, hogy kívül kell vonnunk magunkat a világ látszólag tökéletlen dolgain, és elfogadni azt, hogy semmin nem kell változtatni, némileg ellentmondani látszik a tegnapelőtti blog témájának, a küldetéstudatnak. De az ellentmondás csak látszólagos, hiszen a valódi küldetésünk (nőknek és férfiaknak egyaránt) a spirituális fejlődés, az önvalónk teljes és maradéktalan megtapasztalása.
Ezen a téren is beleeshetünk azonban abba a hibába, hogy úgy érezzük: valamin változtatnunk kell, fejlődnünk kell, ki kell köszörülni a hibákat, melyek tökéletlen helyzetünkbe juttattak. Ebben segíthet néha az Isten felé fordulás.
A legtöbb vallás szerint Isten, akár immanensnek (a Természetben lakónak), akár transzcendensnek (az Univerzumon túlinak), akár mindkettőnek képzeljük, egy tökéletes, mindenható személy. Tehát valójában nincs szüksége a mi segítségünkre ahhoz, hogy véghezvigye tervét. Mi csupán eszközök, közreműködők lehetünk abban a dologban, ami amúgy is be fog következni. Sőt, a legjobb, ha passzív eszköznek tekintjük magunkat, azaz nem gondoljuk, hogy a végkifejlet a döntésünktől vagy az erőfeszítésünktől, annak tökéletességétől függ.
Istent tökéletesnek tudjuk látni, és ha hallgatunk az isteni hangra, akkor megtapasztaljuk, hogy minden tökéletes, minden úgy jó, ahogy van. Az ITT és a MOST tökéletesen elegendő számunkra a boldogsághoz és az önmegvalósításhoz. Nincs szükségünk több időre, gyakorlásra, erőfeszítésre, mert az Önvalónk már amúgy is teljesen tökéletes és változatlan, csupán el kell merülnünk benne. Erőfeszítésünk tehát csupán az akadályozó és zavaró tényezők elhárítására korlátozódik, a zavar megszűnése után minden automatikusan megtörténik. Ez a dinamikus egyensúly elve, amikor akár tevékenyek, akár látszólag passzívak vagyunk a világban, a célunk annak felismerése, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van, és mi a tökéletesség részei vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése