A boldogság művészete

A boldogságnak egy titka van: meg kell tanulnunk uralkodni az elménk felett. Ez persze nem könnyű, de enélkül bizonyosan nem fog sikerülni a tartós boldogság állapotának elérése, vagy legalábbis annak fenntartása az idő java részében. Ha a tudatunk nem uralkodik az elménk felett, akkor az elménk fog uralkodni a lélek felett, az elme pedig változékony, és alá van vetve a klésáknak, vagyis a szenvedés forrásainak. Ugyanis a klésák (avidjá - tudatlanság, aszmitá - egoizmus, rága - ragaszkodás, dvésa - ellenszenv, abhinivésa - halálfélelem) javarészt az elmében jönnek létre, és az elme téves felfogásainak köszönhetők. 

Amennyiben nem tudunk uralkodni az elménk felett, azt a múltbeli benyomások (szamszkárák), a feltételekhez kötött természetünk (vászaná) és az érzékszervi késztetései fogják irányítani. Ilyen esetben pedig ki vagyunk szolgáltatva az élvezet és szenvedés kettősségének. Ehhez a feladathoz viszont fel kell nőni. Az embert az különbözteti meg az állatoktól, hogy képes megtanulni az elméje feletti kontrollt, persze ezt csak az eredeti klésa, az avidjá (tudatlanság) megszüntetése által érheti el. Ez pedig azt jelenti, hogy tudakozódnia kell az eredeti, spirituális önvalójáról és meg kell valósítania spirituális természetét. Ahogy Patandzsalí mondja, meg kell állapodnia önmagában. 

A felnőttek, vagy nagyobb gyerekek már oktathatók erre, tudják képezni magukat és sikereket is érhetnek el az elme kontrollja terén. A kisebb gyerekek azonban még nem képesek hirtelen felemelkedni a tudatosságnak erre a szintjére, és ezért még annyi elmekontroll sem várható el tőlük, mint egy átlagos felnőttől. A szülő természetesen sajnálja a gyerekét, amikor látja, hogy az az elméjétől szenved és hisztizik, és nagyon nagy türelmet kell tanúsítania, ha lassan meg akarja tanítani a gyermekét ésszerű döntéseket hozni az életében, melyek nem az azonnali jutalmazást, hanem a hosszú távú érdekeit tartják szem előtt, illetve megtanítani felelősséget vállalni a döntéseiért és a tévedéseiért. 

Vannak olyan vélemények, miszerint a meditációt már gyermekkortól kezdve meg kell tanítani. Én azonban azt gondolom, hogy a meditáció nem igazán tanítható, legalábbis csak akkor, amikor valaki valóban készen áll rá. És még a felnőttek között sem mindenki érik meg a meditációra egy vagy akár több élet alatt sem. Viszont a szülő segíthet a gyermekben tudatosítani az összefüggéseket, ha türelmesen megmagyarázza, hogy minek mi lesz a következménye, illetve ha a saját életének a példájával tanítja a gyermeket. Az, hogy a gyermek értékrendjét és helyzetkezelését megfelelő irányba tudja alakítani, már hosszadalmasabb folyamat, ehhez pedig a szülőnek valódi jógivá kell válnia.