A keleti ember egy vezérelvet követ, amely képes felülemelni őt a mindennapok hullámzásán: az, hogy minden elmúlik egyszer. Mivel a keleti filozófiák szerint nem érdemes nagyon izgulni az átmeneti, múlandó dolgok miatt, a keleti ember inkább az Örökkévalóság, a lélek felé fordítja a tekintetét. A szenvedélyes, radzsaszikus mentalitású nyugati ember persze ezt könnyen összetéveszti egyfajta flegmasággal vagy nemtörődömséggel, ami inkább a tamaszikus, tudatlanságban lévő elme sajátja.
Viszont a szattva, vagyis a jóság, világosság kötőereje éppenséggel az aktivitáson és passzivitáson túli állandóságra törekszik, és arra, amiről már korábban is ejtettem szót, hogy az ember a munka eredményéhez nem ragaszkodva, kötelességből végezze a tevékenységeit. Ha az örök lélek szempontjából próbáljuk nézni a hétköznapi történéseinket, azok szinte jelentéktelenné zsugorodnak. Ez persze nem egyfajta nihilizmust jelent, hanem azt, hogy az örök lélek dolgait előtérbe helyezzük az anyagi test és az anyagi világ örök változékonyságával szemben.
A lélektől nem lehet elvenni semmit, mivel elpusztíthatatlan, és önmagában tökéletes, tiszta tudat, és éppen ezért nem is lehet hozzátenni semmit. Az erőfeszítésünk csupán abból áll, hogy megtisztítsuk az önmagunkról és másokról alkotott felfogást az átmeneti és hamis külső burkolatoktól. Az egó persze nem abban az értelemben hamis, hogy nem létezik, vagy csupán az illúzió terméke. Az egónk és az ahhoz kapcsolódó karmikus visszahatások tárháza esetenként nagyon is kemény, megkövesedett burkolatokat képes létrehozni, melyek szinte lehetetlenné vagy nagyon lassúvá teszik a spirituális evolúciót. Persze a spirituális fejlődésünk útjában álló akadályok is előbb vagy utóbb szertefoszlanak, hiszen, mint minden anyagi dolog, ezek is átmenetiek. Ha így szemléljük az életünket, akkor könnyebben túl tudunk lendülni a kudarcokon és a sikertelenségen, és türelmesebbé fogunk válni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése