Szeretetéhség

Mióta megérkezett a kistesó a családunkba, nem unatkozunk. Sőt, nagyon sokat tanulok a lányomtól arról, hogyan működik az emberi természet. Mivel nekem nem volt testvérem, ezért nem kellett megküzdenem a szüleim figyelméért, nem kellett osztozkodnom senkivel. Ennek is persze megvannak a hátrányai felnőttkorban, és sok mindent most kell megtanulnom a szeretetről, törődésről, önzetlenségről. 

Amikor az idősebbik testvér úgy érzi, hogy nem rá irányul a figyelem, és a kistesó az új kedvenc, akkor mindent megtesz, hogy ezt visszaszerezze. Rendetlenkedik, bántja a kistesóját, direkt bosszantja a szüleit. Első lecke: amikor szidnak valakit, azt még mindig többre tartja, mintha nem törődnének vele. A gyerekek igénylik a szeretetet, ugyanannyira éheznek rá, mint az ételre, italra. Bármit hajlandóak megtenni, hogy megkapják, még negatív értelemben is. Ha a gyerek nem kapott elég figyelmet a szüleitől, és eléri a kamaszkort, akkor a szülők elleni lázadásába minden frusztrációját beletölti, és egyre extrémebb lépésekre szánja el magát, amíg azt nem érzi, hogy a szülei végre elkezdenek törődni vele. Persze ilyenkor már jobbára késő, mert a szülő már kialakította felszínes viszonyát a gyerekével, és túl kényelmetlen lenne változtatnia ezen, hiszen akkor saját magán is változtatnia kell, tudatosan fel kell dolgoznia azt a trauma-csomagot, amit esetleg ő maga hozott a saját családjából.

Eddig nem értettem, hogy ha szeretünk valakit, akkor miért bántjuk, és miért alkalmazunk akár még erőszakot is vele szemben. Azok a gyerekek, akik erőszakos szeretetkövetelésük ellenére is depriváltak maradnak, felnőttkorban is könnyebben nyúlnak ezekhez az eszközökhöz, hogy kifejezzék a szeretetéhségüket vagy ragaszkodásukat valaki más felé. Most már látom, hogy egy hároméves gyerek esetében is ösztönösen aggresszióvá fajul a frusztráció, és ő még nem képes ezt tudatosítani és kontrollálni önmagát. Felnőttként azonban gyakran megesik, hogy csak a szégyenérzet vagy a bűntudat tart vissza bennünket attól, hogy az indulatainknak teret engedjünk tettlegesség formájában. Ez viszont nem elégséges fegyelmező tényező. Ebben az esetben a legtöbbször csak elnyomjuk az indulatainkat és az azt kiváltó szeretetéhséget, és ez tartós depressziót idézhet elő, vagy impotens áldozattá tehet bennünket. 

Amikor a gyerekek úgy érzik, hogy elegendő törődést kaptak, akkor ezt ösztönösen a szeretetük és ragaszkodásuk pozitív kifejezéseivel hálálják meg. Felnőttkorban azonban gyakran megesik, hogy nem ismerjük fel, miben szenvedtünk hiányt érzelmileg gyermek- vagy fiatalkorunkban, és mivel tudat alatt úgy érezzük, nem kaptunk eleget, az adásról is leszokunk. Önzővé és közönyössé válunk. A modern fogyasztói társadalom pedig erre még jobban rátetéz, hiszen a legjobb, ha boldogtalan, magányos, akaratgyenge és függőségektől szenvedő fogyasztók vagyunk, és nem boldog, független, az életünkért és a szeretteinkért felelősséget vállaló emberek. 

A legnagyobb lecke, amit sok embernek felnőttként kell megtanulnia, ha egyáltalán megadatik rá a lehetőség, hogy megtanuljon önzetlenül adni, áldozatot, felelősséget vállalni másokért, még akkor is, ha úgy érzi, hogy ő nem kapott eleget, és hogy őt is kihasználta a sors. A szeretetéhség és annak kölcsönös csillapítása a spiritualitás szempontjából is fontos szerepet játszik, de ez már egy másik téma lenne.