A félelem fegyverei

Sokat beszéltünk már ebben a blogban a spirituális szabadság állapotáról, de egyet elmondhatunk: ameddig a jógi vagy gyakorló nem érte el a felszabadulás állapotát, a tudatát a félelem fogja gúzsba kötni. A félelem a tudatlanságból (avidjá) táplálkozó érzelem, és csak a valódi spiritualistákról lehet elmondani, hogy teljesen megszabadultak tőle. Persze ennek a szintnek az elérése nem olyan könnyű a közönséges földi haladó számára, ezért érdemes arról is beszélni, hogy mihez kezdhetünk a félelmeinkkel addig, amíg még a feltételekhez kötött állapotban vagyunk. 

A legfőbb probléma ezzel kapcsolatban az, hogy félelmeink számtalan élethelyzetben "megbénítanak" bennünket, és megakadályozzák, hogy meghozzuk a helyes döntést vagy megtegyük a szükséges lépéseket. Ráadásunk a félelmeink a feltételekhez kötöttségünkhöz szorosan kötődő módon, a legtöbbször tudat alatt, automatikusan működnek. A félelmi reakciót kiváltó tényezők lehetnek a tudatalattiban mélyen eltemetett traumák, akár ebből, akár az előző életeinkből, melyek hatására egy hasonló élethelyzet felbukkanásakor az elménk a védelmünk érdekében automatikusan igyekszik elkerülni az adott az élethelyzetet. 

Az angol FEAR (félelem) szót anagrammaként is szokták használni, mégpedig kétféle értelmezésben: "Forget Everything And Run" (felejts el mindent és menekülj), illetve "Face Everything And Rise" (nézz szembe mindennel és emelkedj fölé). Az első viselkedésminta általában az automatikus. Már önmagában a felejtés funkciója is a traumatikus élmény kiküszöbölését, mélyebbre temetését hivatott elősegíteni, hiszen minél többet és élesebben emlékszünk a traumára, annál több szenvedést okoz az elménknek a jelenben is. ismert tény például, hogy ha valaki súlyos traumán megy át (például nemi erőszak vagy gyilkossági kísérlet áldozata lesz, illetve ő maga követ el ilyen jellegű erőszakot mások ellen), akkor az elme ösztönösen az emlékezetkiesés módszerével védekezik a tettel vagy traumával és annak valószínű következményeivel való szembesülés ellen. Ugyanakkor az elme igyekszik ösztönösen elkerülni a traumatikus élmény megismétlődését azáltal, hogy menekül minden olyan körülmény elől, amely a traumára emlékezteti (például sötét, magányos, félreeső helyeken félelmet érezhetünk, mert egy hasonló helyzetben történt velünk valami, vagy bizonyos típusú emberek taszítanak vagy irritálnak, mert a tulajdonságaik hasonlítanak az erőszaktevő személyére stb.).

Ezzel a viselkedésmintával az a baj, hogy továbbra is a félelem markában maradunk, és az életünk további részében is az fogja irányítani a döntéseinket. A második viselkedésminta mér elősegítheti a szmélyiségfejlődésünket, hiszen a félelemérzet megjelenésekor elkezdjük analizálni, tudatosítani, hogy mi az, ami kiváltja, és eloszlatjuk azt a tudatlanságot, mely a félelemérzet kialakulásához vezetett. Súlyos traumák esetén ezt megtehetjük pszichoterápiás módszerekkel, irányított meditációval, hipnózissal stb., de kisebb, "hétköznapi" félelmeinkkel megtanulhatunk önállóan is szembenézni és leküzdeni őket, vagyis felülemelkedni azon a korlátozó tényezőn, melyet a félelmet kiváltó trauma elültetett bennünk. 

A végső spirituális tudás megtapasztalása (mely szerint örök és elpusztíthatatlan lelki lények vagyunk, és nem vagyunk azonosak az átmeneti, változó testtel és elmével), ad lehetőséget a félelem gyökerének kivágására. Az, aki megvalósította önnön gyönyörteli, spirituális természetét, nem fél semmitől, mert nincs félni- és féltenivalója.