Malac a jégen

Már több, mint egy hete leesett a hó Budapesten, és egy-két nap alatt rá is fagyott az utakra, járdákra. Pár napig néztem, ahogy csúszkálnak az emberek a jégen a házunk előtt, ötemeletes lakótelepi lakásban lakunk egyébként albérletben Óbudán. Idős nénik, gyerekes anyukák lavíroztak a hóban, és senkinek nem jutott eszébe, hogy jobb lenne inkább feltakarítani a jeget, mint hogy a combnyaktörést reszkírozza az ember. Pedig minden lépcsőházba oda van készítve egy vödör útszórósó meg egy hólapát, valahogy mégsem használja senki. Amikor törtem a jeget, akkor is valószínűleg minden járókelő azt hitte, hogy fizetett hómunkás vagyok (pedig nem sokat láttam belőlük a városban), holott valójában csak egy lakó vagyok a házban. Azóta is csak a mi házunk előtt van feltörve a jég, a lakótelep többi része továbbra is korcsolyapálya, és ez így marad, amíg a Napocska fel nem olvasztja a jeget.

A helyzet az, hogy a legtöbb ember az egészségéhez is így viszonyul, mint a hóhoz. Ha megbetegszik, akkor nem gondolkodik el azon, hogy mi vezette ide, és mit kellene változtatnia az életmódján, a táplálkozásán és a gondolkodásmódján, hogy a következő betegséget meg tudja előzni, és nem is tesz semmit, hanem csak megvárja, amíg elmúlik. Ez a lusta és trehány mentalitás aztán azt okozza, hogy állandóan meg kell alkudnunk az ideáljainkkal, és inkább elfogadjuk azt, hogy az álmaink nem reálisak, mintsem hogy kényelmetlenséget vállaljunk, vagy erőfeszítést tegyünk azért, hogy változtassunk valamin. 

Az egészséges életmód melós, mivel meg kell válogatni, hogy mit eszünk, és rá kell szoktatni magunkat az egészséges ételekre, valamint meg kell szabadulnunk a kajafüggőségeinktől. Emellett be kell szerezni a megfelelő alapanyagokat, és el kell készíteni, vagy legalább meg kell szervezni, hogy mindig legyen egészséges étel, amit enni tudunk. 

Az edzés szintén melós, főleg, mivel a legtöbben nem hivatásos sportolók vagyunk, hanem az edzés mellett munkánk, családunk van, és örülünk, ha az egyéb kötelességeink mellett találunk időt az edzésre. Persze ez is szervezés és priorizálás kérdése. Ha inkább kifogást keresünk, mint megoldást, akkor megint a könnyebbik utat választjuk, ami nem vezet sehová, legalábbis az egészség és az önértékelés fejlődéséhez semmiképpen. 

Ha valaki 50, 60, 70 éves kora felett is erős, egészséges, strapabíró és életvidám, és vannak életcéljai, az általában egész életében tudatosan dolgozott azon, hogy ezt az életminőséget elérje. Nem hagyta, hogy a körülmények, és a vélt vagy valós kötelezettségek áldozatává váljon, hanem küzdött. Általában magától nem oldódik meg semmi sem, és bár bizonyos dolgok elmúlnak, de a testünk, az életünk, az értékrendünk stb. inkább az entrópia, vagyis a rendezetlenség, az energiaminimum, a struktúrák elmúlása irányában halad, hacsak nem teszünk tudatos erőfeszítést ennek lassítására vagy visszafordítására. Ha szeretnénk valamit felépíteni, az tervezést és tudatos, rendszeres erőfeszítést igényel. Semmi nem épült fel még csak úgy magától, mert a szél összefújta a hozzávalókat.

Természetesen az emberi fejlődés fizikai szintje csak egy aspektus, mely valamilyen értelemben véges, hiszen a testnek el kell pusztulnia valamikor. Viszont a jellemfejlődésnek és a tudati vagy spirituális fejlődésnek nincs határa, de ez már egy másik blogbejegyzés témája lesz. Az alapelv azonban itt is ugyanaz: rendszeres és tudatos erőfeszítést kell tennünk a kitűzött céljaink elérésére, mert magától nem fog semmi sem történni. A legtöbb ember esetében nem a képességekkel, vagy a lehetőségekkel van a baj, hanem a hozzáállással. A többi - csak kifogás...