Először beszéljünk arról, hogy miért nem jó, ha valaki következetlen és csapongó. Amikor felállítunk egy tervet, kitűzünk egy célt, akkor teszünk önmagunknak egy ígéretet, hogy addig fogunk dolgozni, amíg el nem érjük azt. mert ha nem gondoltuk komolyan, akkor minek is beszélünk róla, vagy minek gondolkodunk rajta? Ha szeretnél valamit elérni, de nincs terved, és nem teszel érte semmit, az puszta álmodozás, ami a legtöbb esetben menekvés a valós élet kihívásai elől. Tegyük fel, hogy elkezdünk dolgozni a célunk elérésén, de menet közben feladjuk, vagy meggondoljuk magunkat, vagy kitalálunk valami teljesen mást. Persze most nem azokról a döntésekről beszélek, amiket az élet ránk kényszerít, hanem arról, amikor lehetőségünk lenne valamit elérni, de mégsem tesszük lustaságból, vagy mert nem vagyunk hajlandóak meghozni a kellő áldozatot.
Ilyenkor az történik, hogy csökken az önbecsülésünk, és másnap már kevésbé szívesen nézünk a tükörben, Minél több ilyen személyes kudarcélményt okozunk magunknak, annál kisebbre zsugorodik az önbecsülésünk, hiszen nem tartottuk be az önmagunknak adott szavunkat, vagyis a szavunk nem ér semmit. persze mindezt a társas kapcsolatainkra is levezethetjük. Ha nincs integritásod egy kapcsolatban, csak ígérgetsz a másiknak, de nem tartod be a szavadat, akkor a hiteled rohamosan csökkenni fog, és vele együtt a kapcsolat mélysége is. De az már egy másik téma lenne.
Térjünk vissza ahhoz, hogy túltettük magunkat a környezetünk elvárásain és véleményén, tanácsain stb. Nem azért tűzünk ki célokat, mert mások elvárják tőlünk, vagy igyekszünk lemásolni valakit, akit sikeresnek és boldognak látunk. Nem foglalkozunk az elvárásokkal, a saját utunkat járjuk. Tehát a céljainkat azért tűzzük ki, mert azok nekünk fontosak, és nem valaki másnak. Ilyenkor a következetlenségünkkel önmagunk hitelét rontjuk, míg ha valóban megharcolnánk a céljainkért, akkor az önbecsülésünk növekedne, és egyre jobban hinnénk önmagunkban. Érdekes dolog, hogy az istenbe vetett hit mélysége nem helyettesíti és nem is feltétlenül határozza meg az önmagunkba vetett hitünk mélységét. Például Ardzsunát Krisna legkiválóbb bhaktájának tartották, mégis arról szól a Bhagavad-gítá fele, hogy Krisna igyekszik eloszlatni Ardzsuna kételyeit, és meggyőzni arról, hogy ne fogja menekülőre, hanem küzdjön. pedig kiváló harcos volt, mégis kétségek gyötörték, hogy van-e értelme harcba bocsátkoznia.
Innen továbbléphetünk arra a kérdésre, hogy mi is a következetlenségünk oka? Az egyik okot fentebb már említettük, ez pedig az önmagunkba vetett hit hiánya, vagyis a kételyeink, melyek letaglóznak, amikor fontos élethelyzetekben vagyunk. A kételyeket száműzni kell az elménkből, mert megcsapolják az erőfeszítéseink eredményességét. A másik ok az elménkben uralkodó minőségben rejlik. A Bhagavad-gítá szerint háromféle minőség (guna, vagyis anyagi kötőerő) uralhatja az elménket: a tamasz (tudatlanság), a radzsasz (szenvedély) és a szattva (jóság). természetesen ezek keveréke is érvényesülhet, sőt a domináns minőség percről percre, napról napra váltakozhat.
A tamasz hatása alatt az embernek vagy egyáltalán nincsenek céljai, vagy nem tesz értük semmit, vagyis megmaradnak az álmodozás kategóriájában. Nem a saját életét éli, hanem silány, gyártott tartalmakkal tömi az életét (TV, Facebook, celebek életéről szóló pletykák, valóságshow-k, stb.). Ha vannak is elképzelései, vagy nem tudja, mit tehetne, hogy megvalósítsa őket, vagy pedig túlzottan lusta, hogy megtegye, amit kell. Vagy egyszerűen annyira kételkedik önmagában, hogy egy helyben toporog, és képtelen előrelépni az életében.
A radzsasz hatására az ember eredménycentrikussá válik, vagyis határozott elképzelése van, hogy mit akar elérni, és az eredményt minél gyorsabban akarja. Ha nincs eredmény, vagy nem elég gyorsan, könnyen jön, akkor hamar elveszíti a motivációját, és mivel ellenállásba ütközik, inkább másfelé fordul, hátha ott könnyebben ér el sikert. Az ilyen ember például az állásait, partnereit, érdeklődési és tevékenységi köreit is sűrűn váltogatja, mert semmi mellett nem képes kitartani hosszú ideig, pláne nem egész életében. Az eredmény iránti ragaszkodás, és az az elképzelés, hogy "én vagyok a cselekvő" tehát szintén hátráltat a céljaink biztos és stabil elérésében.
Valójában a stabilitás minden téren csak akkor érhető el, ha növeljük a szattva-guna hatását az elménkre. A szattva megvilágosítja az elménket, tehát értjük, hogy mit miért teszünk, és ha siker helyett kudarc ér bennünket, akkor ennek okait is fel tudjuk ismerni, és tudunk változtatni, tanulni belőle. A szattva hatására elégedettek vagyunk a kitűzött céljainkkal, ezért nem akarjuk szüntelenül váltogatni őket, és megtanulunk egy nagyon fontos tulajdonságot, ami elengedhetetlen az igazi siker eléréséhez, ez pedig a türelem. El tudunk vonatkoztatni a pillanatnyi sikertől vagy sikertelenségtől, és mindig az egész képre koncentrálunk, nem veszünk el a részletekben. Ha sikerül kifejlesztenünk a szattvikus mentalitást, akkor valóban megbízhatóvá és következetessé tudunk válni, és ez az elmeállapot a spirituális fejlődés alapjait is megadja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése