A földi rendre a Mennybolt Rendje ügyel, és a Lenti Világ minden történését elrendeli. Minden eleve megszabott, ám az elrendelés hozzáférhetetlen a Lenti Világnak, az ott élők bizony félelemmel keseregnek is miatta.
A mennybéli titok harmonikusan mozgatja a Lenti Világot - nappalok és éjszakák szabályos fordulata, születés és elmúlás körforgása által. A Rend Alkotója, a Mindenség Építésze egy napon véget vetett a félelmes kutatásnak és a földi nyugtalanságnak, amelyet a tudatlanság fátyla burkolt, és megmutatta Magát. Felfedte Önnön Titkát minden világ számára? a Szeretet szellemével itatta át a Mindenséget, amelyet a szívében hordozott. Szeretetét szétosztotta a halhatatlan lények között, így - mikor azok megszületnek - halandóként is magukkal viszik a földre a Szeretet adományát."
Mint oly sok mindenkit, Hermész Triszmegisztoszt, a fenti sorok szerzőjét is erősen foglalkoztatta az emberi sors és az eleve elrendelés gondolata. A fenti idézet tanúsága szerint Hermész determinista volt, vagyis erősen hitt abban, hogy az ember sorsa már eleve elrendeltetett az égiek által, és csupán a tudatlanság miatt gondolja azt, hogy szabad akarata van, és irányíthatja a jövőjét. Nos, játsszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez valóban így volna, vagyis effektíve nem rendelkeznénk szabad akarattal. Vajon boldogabbak lennénk-e azáltal, ha tudnánk, mi vár ránk a jövőben, az életünk vagy életeink hátralévő részében, vagy nem?
A bizonytalanság és a jövő miatt aggodalom valóban egy olyan tényező, amely rányomja a bélyegét az ember boldogságára. De igazából azt is mondhatnánk, hogy valahol ragaszkodunk a tudatlansághoz, hiszen az a tény, hogy nem tudjuk pontosan, mikor fogunk meghalni, a halhatatlanság csalfa illúziójával kecsegtet. Csak a legtudatosabb szentek és a felszabadult jógik készülnek tudatosan a halál pillanatára, sőt, egyes írások szerint ők mér meg is tudják határozni, mikor haljanak meg, felülemelkedve a kamra "kötelező érvényű" visszahatásain. Viszont a megvilágosodott bölcs tudja, hogy örök lélek, így számára a test elhagyása csupán egy állapotváltozás, nem pedig tragikus esemény. Azt is tudja, hogy a test mulandóságát nem lehet megmásítani, de mivel nem azonosítja magát vele, nem is bánkódik esetleges megsemmisülése miatt.
Az önmegvalósítiott személy számára tehát nincs nagy hordereje annak az információnak, hogy mi fog történni vele a jövőben, mert azok a dolgok, melyek igazán fontosak neki, túlmutatnak a változó időn és a karmán, és örökké elérhetőek. De mi van azokkal, akiket még befed a tudatlanság sötétje? Ők állandó félelemben élnek, de ugyanakkor a remény legalább annyira fontos a számukra, mint amennyire ragaszkodnak a félelmeikhez. Ha egy ilyen ember megtudná a jövőjét, akkor minden reménye szertefoszlana, és le kellene mondania bizonyos álmairól, melyek beteljesülése nem része a karmájának. Ha viszont nem tud erről, akkor boldog tudatlanságban reménykedhet egész életében, vagy életről életre. A félelemtől megszabadulni pedig sokkal nehezebb, mint a reménybe kapaszkodni.
Hermész arra utal a fenti idézetben, hogy ha megismerjük spirituális természetünket, és Istent, a Világ rendjét irányító Erőt, akkor megszabadulunk a félelmeinktől. Még ha nem is írom alá feltétlenül Hermész determinizmusát, azzal egyetértek, hogy a léleknek egyszer el kell jutnia arra felismerésre, hogy "minden úgy jó, ahogy van", bárhogy is alakulnak körülöttünk a múlandó dolgok. Ennek felismerése a spirituális tudás által lehetséges, ezt a tudást pedig a szeretet által kaphatjuk meg. A szeretet Isentől jön, és minden teremtménye a szívében hordozza, csupán a felszínre kell hoznunk azt, megtisztítva az anyagi illúzió torzító hatásától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése