Fontos vagy!

A mai világban sajnos sok a magányos ember. nem hiszem, hogy boldogok így, hiszen az ember alapvetően társas lény, de valahogy a modern fogyasztói társadalom és kultúra erre kondicionálja az embereket. valahogy meggyőzi az embereket, hogy a boldogsághoz elég az, ha pénzük van, és mindent megvehetnek maguknak, valamint az online média segítségével elegendő érzékszervi benyomáshoz juthatnak, ami helyettesíti az igazi kapcsolatokat. De azért ne feledjük, megnézni egy szerelmes filmet nem ugyanaz, mint szerelmesnek lenni. És megnézni egy akciófilmet sem ugyanaz, mint megmenteni a világot, vagy legalábbis valamit tenni annak érdekében. A közösségi média is valahogy arra inspirálja az embereket, hogy mások életének megosztott morzsáit nézegessék, kommentálják, lájkolgassák, és ezzel minél több időt töltsenek el, amely alatt a saját életük észrevétlenül tovaszáll.

Csak rajtunk múlik, hogy milyen mély kapcsolatokat alakítunk ki az életünk során, és hogy ezekbe mennyit fektetünk bele érzelmileg. Természetesen a megfelelő partner (akár párkapcsolatban, barátságban, munkahelyen) megtalálása nem egyszerű feladat, de sokkal jobban járunk, ha törekszünk rá, mintha feladjuk attól való félelmünkben, hogy csalódást fog okozni. A szüleiktől kapott szeretet, vagy éppen annak hiánya, illetve az ő személyiségük, kapcsolatuk mindenki pszichológiai fejlődésére rányomja a bélyegét. De ezt lehet tudatosítani, és továbbhaladni, tovább dolgozni vele, ahelyett, hogy áldozatként vagy örök gyerekként élnénk az életünket, és másoktól zsarolnánk ki azt a törődést, amit a szüleinktől esetleg nem kaptunk meg. 

Minden kapcsolatnak két alapköve van: a felelősség és az áldozathozatal. Ha nem vállalunk felelősséget, akkor nem alakul ki a bizalom, és ha nem hozunk áldozatot, nem fektetünk bele a kapcsolatba, csak önző módon kapni akarunk, és kihasználni a másikat, akkor vagy nem fog sokáig tartani, vagy felszínes és erőltetett érdekkapcsolat marad csupán. 

Azáltal viszont, hogy önfeláldozóak vagyunk a szeretteink iránt, kivívjuk a tiszteletüket és a ragaszkodásukat, és fontossá válunk nekik. Talán nem is gondolunk bele sokan, de a halálos ágyukon fekvő számos ember egyik legnagyobb szívfájdalma az, amikor úgy érzi, hogy már nem fontos senkinek, esetleg csak a terhére van azoknak a hozzátartozóinak, szeretteinek, akikre az életét áldozta. Ha valaki úgy érzi, hogy nem fontos senkinek, akkor sokkal inkább gondol arra, hogy nincs miért itt maradnia tovább, nincs értelme az életnek. Ha tudjuk, és érezzük, hogy valakinek fontosak vagyunk, az hatalmas motivációt ad ahhoz, hogy tovább küzdjünk a hétkoznapi kihívásokkal, vagy ami még fontosabb, a saját személyiségfejlődésünk soron következő feladataival. 

Természetesen az önzetlenségnek vagy önfeláldozásnak nem kell határtalannak lennie, hiszen az elkényeztetett gyerek nem lesz annyira hálás, és nem értékeli annyira a törődést, mint az, aki kiérdemelte és erőfeszítést tett azért, hogy előrelépjen az életben. Vannak olyanok is, akik a partnerük, férjük szolgálatát teljességgel a saját érdekeik, igényeik elé helyezik, és persze hosszú távon ettől is frusztrálttá válnak. De mégis, a mártír vagy áldozat szerepében érzik biztonságban magukat, és ezért ragaszkodnak hozzá. Szeretnek panaszkodni, hogy mennyire nehéz nekik, de ez is egy önként vállat szerep, mint ahogyan a magányos szinglié is, aki nem nagyon enged be másokat az intim szférájába, nehogy kiszolgáltatottá vagy sebezhetővé váljon.

Egy kapcsolat befektetést, erőfeszítést igényel, ám mégis ügyelni kell rá, hogy megmaradjon benne az önkéntesség, a spontaneitás, a másik személyiségének és szabad akaratának tiszteletben tartása. Ne váljunk kodependenssé, és ne használjuk ki a másikat, de ne is engedjük, hogy ő egyoldalúan kihasználjon. Lépjünk túl az érdekeken, és helyezzük a kapcsolatainkat az önkéntesség talajára. Ha jól körülnézünk, biztosan vannak olyanok az életünkben, akiknek fontosak vagyunk, akik példaképként tekintenek ránk, vagy akik számítanak ránk. Ha ez esetleg nem így van, akkor váljunk fontossá valaki számára!