Vezeklés

Sok mindenkit látok az edzőteremben, de még jógán is, akik szenvedni járnak oda, mondhatnám vezekelni. Ki tudja, miért, de ahelyett, hogy örömmel és élvezettel mozognának, inkább kínlódnak, sőt, néha még a sérüléseket vagy a testük jelzéseit sem veszik figyelembe. Talán ez is egyfajta testképzavarnak tekinthető, hogy ha nem edzettem eleget és nem fáj mindenem, akkor lelkiismeret-furdalásom van. Ha a hétvégén kirúgtam a hámból, és nyakló nélkül zabáltam, akkor hétfő reggel megyek vezekelni. Ez persze nem olyan nagy baj, mint például az, amikor az ember nem mozog semmit, és az étkezésében is állandóan az élevezeti, függőségeket okozó kajákat választja az egészséges, funkcionális élelmiszerek helyett. 

Olyanról is hallottam, aki túlsúlya miatt érez lelkiismeret-furdalást, és állandóan koplalókúrákba kezd, meg mindenféle önkínzó diétákkal próbálja levezekelni a zabálási rohamait. Én magam nagyjából úgy érzem, hogy sikerült az étkezésben is kijönnöm a többé-kevésbé ideális, egészséges és fenntartható szintre, és nem szoktam olyanokat enni, vagy kívánni se nagyon, aminek elfogyasztásától bűntudatom lenne.

Továbbá az edzésben is, mivel a versenyekre mindig csúcsformába kell kerülnöm, igyekszem észnél lenni, és nem belenyomni még egy sorozatba még nagyobb súllyal, csak azért, mert még éppen van bennem erő aznap. Hiszen tudom, hogy másnap is lesz edzés, és regenerálódni kell, valamint az erőmutatványok nem a legfontosabb részét képezik az edzésnek. Azt is meg kellett tanulnom, hogy ha fáradtan túlterhelem magamat, annak sérülések lehetnek a következményei, ami megint egy nemkívánt szenvedés, hiszen hátráltatja a további edzésmunkát. Sőt, még egy dogot meg kellett tanulnom, hogy a fejlődést nem lehet siettetni, és ha türelmetlenek vagyunk, akkor inkább belassul, mintsem hogy felgyorsulna.

Szóval ha valaki ésszel edz, akkor megtanulja az alázatot, a kötelességtudatot és a nem-ragaszkodást az azonnali eredményekhez. És megtanulja azt is, hogy elkerülje a fölösleges szenvedést, mert az nem viszi közelebb a céljaihoz. De tekintsünk egy kicsit a kérdés mélyére lélektani szempontból, ugyanis az emberek nem csak az edzés vagy a diéta területén hajlamosak vezekelni. Van, aki a kapcsolataiban, vagy éppen a munkájában vállal magára fölösleges szenvedést, mert úgy érzi, hogy ezáltal megtisztul valamitől vagy kivívja valakinek az elismerését, együttézését stb.

A vezeklés gondolata szorosan összefügg a bűntudattal, és azzal a belénk kódolt vággyal, hogy keressük a megtisztulást, a spirituális kiteljesedést. Ha valamilyen hibát követünk el, akkor szinte vágyjuk a büntetést, a bűnhődést, mert úgy érezzük, hogy ezáltal megtisztulunk a szennyező hatástól, és tisztábbak, boldogabbak leszünk. Valójában azonban nem a szenvedés maga tisztít meg, és nem is a bűnbánat, hanem a tanulási folyamat, mely által tudatosítjuk azokat az okokat, amelyek a hiba elkövetéséhez vezettek, és a jövőben igyekszünk elkerülni az ismételt elkövetését. Ha ez a tanulási folyamat nem következik be, akkor a vezeklés csupán a lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál, és belekerülünk a "vétkrzés és vezeklés" végtelen karmikus ciklusába. A szenvedést, mint karmikus visszahatást, úgy kell megélni, hogy általa is teljesebb, fejlettebb személyiséggé tudjunk válni.