Példakép vagy?

Akarva vagy akaratlanul, de mindannyian példaképek vagyunk az életünkben, legfőképpen a gyermekeink számára. Szögezzük le, nem minden felnőtt válik automatikusan éretté a szülőszerepre attól, hogy gyereke születik. Sokan ezt talán érzik is, és ezért nem vállalnak  gyereket. De még mindig őszintébbnek tartom azt a felnőttet, aki kimondja, hogy túl önző ahhoz, hogy gyereket neveljen, mint azt, aki különböző álszent kifogásokat gyárt, hogy a mai világ milyen gonosz, és mennyire nem tudják megvédeni a szülők a gyermekeiket a rossz példától, rossz befolyástól. 

Én magam is azt érzem immáron a harmadik gyerekem születése után, hogy most kezdek lassacskán éretté válni a szülő-szerepre. Valahogy úgy látom, hogy a férfiaknak ezt tanulniuk kell, mert talán az érzelmi intelligenciájuk nem fejlődik olyan gyorsan, mint a nőknek. A nőknél vagy természetesen jön, vagy nem jön sehogyan sem. Vagyis vagy nagyon jó anyák lesznek, vagy pedig sohasem értik meg, hogy miért nem azok. De azt is meg kell érteni, hogy nem létezik egy "tökéletes szülő" etalon, amihez mindenkinek konvergálnia kell. Nagyon sokféleképpen és sok tekintetben lehetsz jó szülő, vagy legalább megtehetsz minden tőled telhetőt, hogy az legyél, anélkül, hogy közben a gyereked agyára mennél. 

Filozófiai értelemben igaz az, hogy a gyerek magával hoz egy karmacsomagot, vagyis a személyiségét részint ezek a hozott dolgok határozzák meg. Ezt nevezhetjük genetikának is, ha tudományosak akarunk lenni. De az örök kérdés mindig az, hogy milyen mértékben játszik szerepet a gyermek személyiségének, értékrendjének kialakulásában a hozott adottság, és azok a hatások, amelyek az élete során érik. Én azt gondolom, hogy az utóbbi sokkal nagyobb szerepet játszik, és ebben a legfontosabb szerepe a szülőnek van, akarva-akaratlanul. 

Nem kell megjátszanunk a tökéletes embert a gyerekeink előtt, és nem is kell rejtegetnünk a hibáinkat előttük. De ha nem tudunk önzetlenek lenni, ha sajnáljuk rájuk fordítani az időnket és a figyelmünket, és ha az életünkben nincs egy szilárd értékrend, netalán még függőségek rabjai is vagyunk, akkor előfordulhat, hogy a gyermek is nehezebben fogja megtalálni önmagát, legalábbis a személyisége értékes vonásai jobban háttérbe szorulhatnak. 

Nem a világ fogja bűnözővé tenni a gyermeket, hanem a szülői hanyagság, abúzus. Ha a gyerek rossz példát látott a szülei életében, akkor hajlamos lesz átvenni azt az értékrendet. Ha nem törődtek vele eleget, akkor elképzelhető, hogy dacból is "lázadni" kezd a társadalom és a törvények ellen, így élve meg számkivetettségét más, hasonló sorsú kortársaival együtt. Ha a szülő visszaélt a gyermeke bizalmával, szeretetével, naivságával, és bántalmazta, fizikailag, érzelmileg vagy akár csak a szavaival, akkor a gyermekből kihal egy adag emberség, és elképzelhető, hogy ő is bosszút akar majd állni a társadalmon az ellene elkövetett igazságtalanság miatt. 

A jó és a rossz mindig relatív fogalmak, de egy felnőtt szerintem attól tekinthető felnőttnek, hogy igyekszik fejlődni a felelősségvállalásban, az önmegismerésben, fejleszti a személyiségét és dolgozik önmagán. Ez a személyes példa lesz a legfontosabb dolog, amit a gyerekeinek átadhat. persze lehet, hogy sok mindenki más számára is példakép lesz valakiből, de a gyermek mindezt sokkal mélyebb és kizárólagosabb módon éli meg a szülővel kapcsolatban, és ha ezen a téren hiányt szenved, azt nagyon nehezen fogja tudni bepótolni az életében.