Tegnap megnéztem egy filmet, az a címe, hogy Mr. Nobody. Nem igazán ragadott magával a film, mint ahogy a Felhőatlaszt sem bírtam végig követni figyelemmel. A mondanivalója, vagy felvetése érdekes volt, körülbelül arról szólt, hogy Nemo Nobody, a főszereplő 118 éves, és az utolsó halandó ember a földön. Már csak napjai vannak hátra, és igyekszik visszaemlékezni az életére, de az élete nem egy végigjárt ösvényként bontakozik ki előtte, hanem az összes válaszútnál, fontos döntési pontnál elágazik a sorsa, és ő mindegyik lehetséges életútra egyszerre tud visszaemlékezni.
A film fő kérdése: vajon helyesen döntöttem-e ebben vagy abban az élethelyzetben? Vajon valóban az én életemet élem-e és nem valaki másét? A film azt is felveti, hogy a valóság, amit látunk csupán egy látszat, de vajon melyik illúziót éljük meg? Van benne valami homályos felvetés arról, hogy a kvantumfizikusok szerint kilenc dimenzió létezik, és ebből csak három a térbeli, a többi hat időbeli. Nemo Nobody látszólag oda-vissza tud közlekedni az időben, például előre meg tudja mondani, hogy kivel mi fog történni, és a halála időpontjával is tisztában van. De amikor bekövetkezik a halála, akkor elkezdi visszafelé élni az életét.
Nos, a párhuzamos idősíkok vagy valóságok elméletéhez nem igazán tudok hozzászólni. Hétköznapi tudatállapotunkban biztos, hogy egyszerre csak egy valóságsíkot tapasztalunk meg, és a többszörös személyiségek legfeljebb időrendi sorrendben, életről életre vándorolva rakódnak az örök lélekre. Az idő megfordíthatóságával kapcsolatban is azt mondja a védikus filozófia, hogy az idő, mint jelenség csak a változó anyagi megnyilvánulások közepette értelmezhető, ugyanakkor a születés-fennmaradás-halál ciklusa nem igazán fordítható meg. Vagyis a megszületett dolgok elkerülhetetlenül a pusztulás felé sodródnak, a pusztulást pedig újabb teremtés követi. Ily módon az idő múlását természetesen nem csak lineáris, de ciklikus, valamilyen módon önmagába visszatérő, vagy spirálisan önmagát ismétlő jelenségként is felfoghatjuk.
Arról is olvashatunk a Puránákban, hogy az univerzum különböző szintjein más-más idősíkok vannak, vagyis az idő relatív múlása eltérő ütemű. Volt a filmben valami űrutazás-szerű jelenet is, de nem volt annyira kidomborítva. A reinkarnáció gondolata szintén hiányzott némileg, pedig sok kérdésre megadja a válkaszt, ami a filmben elhangzik. Ezzel kapcsolatban a karma törvényszerűsége sem volt annyira tisztán bemutatva.
Volt egy jelenet, amikor a lelkek a mennyországban vagy hol voltak, leszületésük előtt. Miután kiválasztották a szüleiket, a Felejtés Angyalai megérintették a gyermeket a varázspálcájukkal, és az mindent elfelejtett, amit a születése előtt tudott. Nem hinném, hogy minden lélek a mindentudás állapotában leledzik a testetöltés előtt, de az biztos, hogy tudatosabbak örök természetükről, és ezt elfelejtik, amikor belekerülnek az anyagi testbe. Ugyanígy elfelejtjük, vagy a tudatalatti bugyraiba zárjuk az előző inkarnációinkkal és halálainkkal kapcsolatos emlékeinket. A történetben Nemot elfelejtették megérinteni az angyalok, így ő "mindentudónak" született, de ebben az esetben ez nem a lélek vagy az előző életeinek ismeretét jelentette, hanem a jövő ismeretét.
Ezzel a gondolattal zárnám védikus filozófiai eszmefuttatásomat: mindenki kíváncsi a jövőre, és néha örülne, ha tudná, hogy mit rejteget. Persze néha nem állunk készen arra, hogy szembenézzünk a múlt tetteink elkerülhetetlen visszahatásaival. Asztrológiai és filozófiai tanulmányaim során viszont arra jutottam, hogy a jövőbeni események sohasem teljesen rögzítettek, mert számtalan élőlény szabad akaratától függ, hogy mikor mi fog megvalósulni a lehetséges opciók közül. Ha ez nem így lenne, akkor a szabad akarat csak egy jelképes dolog lenne. persze ez sem kizárt, mint ahogy a párhuzamos valóságok sem. de ezeket a dolgokat eléggé nehéz ismeretelméletileg igazolni.
De a lényeg, amit a film megtekintése után leszűrtem, és ami nagyjából eddig is megvolt: ne azon agyaljunk, hogy mi lett volna, ha az egyik vagy másik múltbeli élethelyzetben másképpen döntünk. A megnyilvánuló karmikus valóság nem lenne se jobb, se rosszabb annál, amit éppen élünk. Mindegyik verzióban körülbelül ugyanannyi a szenvedés és az élvezet, legfeljebb más leosztásban. És a lényeg nem is ez, hogy éppen póruljártunk-e vagy szerencsénk volt-e, hiszen ezek mind látszólagos sikerek és kudarcok. A lényeg abban van, hogy mit tudunk tudatosítani, megérteni egyik vagy másik életszituációból, mennyivel fejlettebb személyiségként lépünk tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése